„Bizony, testvérem, bárcsak hasznodat vehetném az Úrban! Nyugtasd meg az én szívemet Krisztusban.” (20.)
Ma hallottam, hogy a leggusztustalanabb és legcsúnyább szó, amit az emberiség kitalált, az nem más, mint a haszon. Nem mennék bele ennek az igazságnak a magyarázásába, de mindenesetre elgondolkodtató, hol tartanánk ma, ha a haszon nemcsak, mint szó, hanem, mint fogalom sem létezne. A világot a haszon teszi tönkre, Krisztus népét pedig a haszontalanság. Azt persze nem tudom, hogy nyelvtanilag ez mennyire csúnya vagy visszataszító, de a gyakorlati életünk szempontjából egyre nagyobb teher. Mert míg az emberek között a haszon szó sok bajnak és szörnyűségnek, elnyomásának, gyilkosságnak, s a határtalan önzőségnek az eszköze, addig az Isten országában a hasznosságnak egészen más előjele és értelme van. Vannak dolgok, amiknek semmi értelme nincsen az örök élet felől nézve, míg mi hatalmas jelentőséget tulajdonítunk neki. Megint más dolgok semmit sem jelentenek nekünk, míg Istennek nagyon is számítanának. Mi magunk is lehetünk hasznosak és teljesen haszontalanok, függetlenül attól, hogy mi magunkról mit gondolunk vagy, hogy hányan is tapsolnak nekünk. Pál apostol fájdalmas sóhajtása sokszor igaz lehet ránk is. Bárcsak hasznosak lehetnénk Isten országának is, nemcsak a saját magunk életének meg érdekeinek, vágyának és hatalmának. Persze a kettő nem megy egyszerre. Sőt! Alapvetően kizárja egymást.
