„Mert a Seregek Ura, aki a maga dicsőségére küldött el engem, ezt mondja azokról a népekről, amelyeknek ti zsákmányul estetek: Bizony, aki titeket bánt, a szemem fényét bántja!” (12.)
A napokban sok helyről érkezett a kérdés, hogy vajon tényleg kell-e keresztyénként mindig reflektálni a világ történéseire, miért nem marad az egyház a templomban, meg amúgy is, tessék mindig mindenkit szeretni. Nos, hadd álljunk meg itt kicsinykét és nézzük meg azt, hogy miért is vagyunk ezen a világon, mi, akik elfogadtuk Istennek Jézus Krisztusban felkínált ajándékát, akik engedtünk a királyi menyegző meghívásának, akik szabad akaratunkból követjük Krisztust. Mert ugye, kb. ez a keresztyén, függetlenül attól, hova születtünk, van-e helyünk a templompadban, vagy, hogy éppen melyik politikai ideológia mellett teszünk hitet és voksot. Én egyik mellett sem, de meghagyom a szabadságot másoknak is, hogy mi is egyeztethető össze a lelkiismeretükkel. Azért vagyunk a világon, hogy Jézus Krisztussal sorsközösséget vállalva, az Isten dicsőségére éljünk, hiszen ezért hívott el és ezért küld minket vissza a világba. Azért, hogy ahogyan részt kapunk Krisztus feltámadásában úgy részt vállaljunk vele szenvedésében és szolgálatában. Szeretni a világot és szolgálni neki, vállalva akár az üldöztetést és a kínhalált is. De! Nagyon fontos, hogy tisztázzuk nemcsak azt, hogy mi kik vagyunk, hanem azt is, hogy a világ milyen nézőpontot képvisel. Jézus sohasem mondta, hogy szeressetek mindenkit, hanem a különböző kategóriák szeretetére különböző energiákat és lehetőségeket kell, hogy megmozgassunk. Szeretni a felebarátot egészen más, mint szeretni az ellenséget. Az első lépés az, hogy meg kell őket különböztetni, pontosan azért, hogy jól tudjuk szeretni őket, vállalva minden következményt, akár még önmagunk feláldozását is.
