„Jól használják kezüket a rosszra: a vezető ember követelőzik, a bíró fizetségre vár, a főrangú ember kimondja, mit kíván, és csak csűrik-csavarják az ügyeket.” (3.)
Talán már egyszer értekeztünk arról, hogy C.S.Lewis milyen zseniális módon írta meg az egyik legfontosabb hitvédő művét, amelyben kicsit alulnézetből, az ember kísérthetősége és esendősége oldaláról láttatja a hit és keresztyénség alapkérdéseit. A keret egy sokat próbált öreg ördög tanácsai fiatalabb társának, akinek feltett szándéka, hogy a gondjaira bízott fiatalembert eltérítse abbéli szándékától, hogy rendes, tisztességes és jó legyen. Mert ugye a gonosz már csak ilyen, addig csűri csavarja a dolgokat, míg abból valami olyan nem lesz, aminek már köze sincsen mind ahhoz, amit a Teremtő tervezett és a dolgokba beleálmodott. Így lesz a legszentebb öröm a legalantasabb, így fordul ki minden a helyéről, engedve, hogy az ember is végül teljesen kiforduljon önmagából. Nos, Csűrcsavarnak nemcsak leveli vannak, hanem aktái is, amiből rengeteget tudnék idézni, de most csak álljon itt az alaptétel. Minél kacifántosabb valami, minél többet csűrik és csavarják, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy nem a legfőbb jóhoz, hanem a lehető legrosszabbhoz van köze. Ebben a világban már csak így működik a dolog: minél bonyolultabb valami, annál kevesebb köze van az Élő és Mindenható Istenhez. Sétálsz az utcán, ott egy éhező koldus, te pedig enni adsz neki. Miért? Mert ő éhes, te pedig megteheted. De mégsem így van, hanem addig csűröd-csavarod, míg meggyőzöd magad, hogy nem így kell segíteni, meg vannak erre „szervek”. Vannak emberek, akiknek igaza van, mert az nekik jár, mert egyértelmű, hogy mi is történt vagy mi is az igazság, de egy hivatal addig csűri csavarja, míg végül senkinek nem lesz igaza, de pár hivatalnok megélt abból, hogy ők értették egyedül, amit mondtak. Bizony így van ez régóta… sajnos…
