„Szemmel tartom őket, de vesztükre és nem javukra.” (4b.)
Valamikor réges-régen volt egy televíziós kabarészám (lehet, hogy a szavak többségét nem érted a mondat kezdetén, de az egy másik korszak, másik generációjának szórakozása volt) aminek az egyik nagy jelenete mély nyomot hagyott bennem. A férj és a feleség döbbenten ül egymás mellett a kanapén, miközben előttük egy idősebb néni tesz-vesz, takarít és pakolászik. A házaspár csak nézi és nézi a nénit, majd egyszer csak a férj halkan odasúgja a feleségének: szemmel tartom egy ideje, szerintem a te anyád. Ez így elmondva egyáltalán nem vicces, de akkor ott, valahogy megmaradt bennem, akkor ott nevettem, s azóta is, ha a baráti társasággal látunk egy furcsa embert, akkor valaki biztos benyögi: Szemmel tartom egy ideje… Amikor azt hallom, hogy valaki szemmel tart valakit, akkor két verzió fut le a fejemben, a már emlegetett kötelező poénon túl. Szemmel tartok valakit, mert félek tőle, vagy szemmel tartok valakit, mert vigyázok rá. Én így működöm, azért tartok valakit szemmel, mert vagy magamat féltem, vagy őt. Furcsa itt azt olvasni, hogy az Élő és Mindenható Isten azért tart valakit szemmel, mert nem a javát akarja, hanem a vesztét. Mintha csapdát állítanál, s végig néznéd azt, hogy valaki beleesik. Biztos akarsz lenni benne, hogy utoléri a vég. Nos, nekem ma ez az egyik legnagyobb reménység. Isten szemmel tart. Van, akit ezért, másokat pedig azért. Felszabadító érzés, hogy nem nekem kell ezt megtennem, hanem Rá bízhatom és Ő megteszi helyettem.
