„Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet? Hiszen mindnyájan oda fogunk állni Isten ítélőszéke elé.” (10.)
Will Smith neve sokkal többet sejtet, mint amit általában a vászonról kapunk belőle. Igazi bad boys, vagy man in black, vagy előkaparva a nem túl mélyre ásott előítéleteimet: bad boy in black. Szóval tudna ő többet is, de akkor még nem igazán tesztelték, amikor meg kapta Asimov mester egy klasszikusát. Az „Én a robot” a vásznon már nem feltétlenül Asimov problémaboncolgató, a létezésre folyamatosan rákérdező módján jeleníti meg a történetet, nyilván ki kellett, hogy szolgálják a fogyasztó társadalom igényeit (feketerendőrcsávólőjjönmintállat pl). A filmben mégis, a közepesre sikeredett beszélgetések között, el lehet csípni egy-két eredeti ötletet, és létfontosságú kérdést is. Most nem térnék ki Asimov eredeti novelláinak értelmezésére, de a filmben felmerülő egyik alapprobléma megfogott. Mi is van az előítéletekkel? Nem általában az előítéletekkel, hanem a legszemélyesebbekkel. Mert a legtöbb embernek van, sajnos nekem is, de talán még neked is. A film főhőse utálja a robotokat, a robotok pszichológusa a főhőshöz hasonló pasikat, a főhőshöz hasonló pasik, az olyan nőket, mint a robotok pszichológusa. Szóval, mindenkinek van előítélete, ami a filmben sem szép dolog, de a Krisztust követők életében még nehezebb kérdés. Már csak azért is, mert lehet, hogy itt az életben van értelme bármilyen fajta különbségtételnek ember és ember között, de az utolsó megállónál, mindenki ugyanannyi eséllyel áll majd meg az Isten ítélőszéke előtt. Ott pedig annyira mindegy lesz a bőrünk színe, a szokásaink, hogy gondosak és takarosak, vagy, hogy trehányak és rendetlenek voltunk. Egyikünk sem jobb sem nem több a másiknál. Csak a robotoknak nincsenek előítéleteik, de a robotok nem üdvözülhetnek. Mi nem vagyunk robotok, éppen ezért mindent meg kell tennünk, hogy leromboljuk magunkban az előítélet falait.
