„… nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet …” (2.)
Akik régóta olvasnak minket, azok bizonyára észreveszik, hogy az itt szereplő írások, áhítatok és cikkek, gyakran magukon viselik annak a lelkiállapotát és életaktualitásait, aki éppen tollat, vagy klaviatúrát ragadott, önmaga és mások építésére. Ma nekem nagy a szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet, legalább annyira, mint akkor Pálnak. Dióhéjban a helyzet a következő: míg Budapesten Rumini (Berg Judit csoda mesesorozata) előadáson voltam a családdal, fényes nappal feltörték a házunk pincéjét, elvitték a bringám, a fagyasztóládám teljes tartalmát (az összes alaplevemet!!!! ), négy téli gumit, egy karton ajándék bort és a fűtésszerelésből maradt rézcsöveket. Ezek is kegyetlen rosszul esnek, de alaplevet tudok főzni, bringát talán majd egyszer veszek másikat, a tél még messze van, de sajnos elvittek még valamit, ami eddig megvolt. Eddig biztonságban éreztem magam ebben az országban, még akkor is, ha húzós környéken lakunk. Ez a sztori azonban tényleg annyira elkeserített, mint Pál apostolt a római szitu, mondja és mondja, teszi, mutatja, a jó hírt hirdeti, kevés sikerrel. Ez a mi országunk, ilyenné tettük, ebben élünk, s ki tudja, mi jön még. Nem az ebben a legnyomorultabb érzés, hogy egy nap alatt beletettem cirka két lepedőt az utcabeli romafelzárkóztatási programba, nem is az, hogy elalvás előtt a kislányom azért imádkozott, hogy a betörők este ne jöjjenek vissza, és ne vigyenek el gyerekeket magukkal, hanem az, hogy nem tudok ezen az egészen változtatni. Miközben ezeknek a srácoknak tartunk előadást, próbáljuk őket megmenti önmaguktól, győzködjük őket, hogy van más alternatíva, nesze neked evangélium. Dühítő, kiakasztó, megrázó, ilyen a mi országunk. Nekünk nem sok minden marad. Van, akinek gumilövedékes puska, biztonsági rács, riasztó, csendőrség, költözés. Nekem meg az őszinte fohász, hogy minél előbb „… jöjjön el a Te országod…”,mert a miénk élhetetlen.
