„Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem” (13.)
Népszerű és már-már közhelyes téma, tele vele a fészbuk, meg tele vele az internet, toplistás könyvek foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Ma már mindenhonnan az folyik, hogy mindennek az alapja az ember önismerete, innen indul ki minden. Ebben van is igazság, nem is kevés, de ugyanakkor ott van az-az örök feszültség, hogy hol van ennek az egésznek a maximuma, mikor jutok el az önismeretem teljességére, mikor ismerem tökéletesen meg magam, egyáltalán létezik-e ez az állapot?! Mint ahogyan az is kérdés, hogy hogyan indulhatok el ezen az úton, egyáltalán létezik-e olyan, hogy még nem ismerem magam?! Amikor Pál apostol önmagáról ír, igaz nem a mai klasszikus önismeret fogalmai szerint, de mégis utat mutat ebben is nekünk. Mert csak az tudja kimondani önmagáról, hogy nem tud semmit, aki ennek a tudására már rácsodálkozott. Aki képes kimondani, hogy nem gondolja magáról, hogy már elérte az áhított célt – legyen ez az önismeret, tanítványság, vagy a Krisztus ismerete – az nagyon jó úton van a tényleges megvalósítás felé. Kimondani azt, hogy még nem vagyok készen, nagy segítség abban, hogy majd egyszer készen legyek. Beismerni, hogy nincs minden rendben velem, vagy a kapcsolatunkkal, segítség lehet abban, hogy egyszer minden a helyére kerüljön. Mindig gyanús, amikor valaki fennen hirdeti önmagáról, hogy már elérte, készen van és már semmi híja nincsen az ő önnön maga tökéletességének. Az ilyenekkel jobb lesz vigyázni!