„Mert nektek nemcsak az adatott meg Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte” (29.)
Nem biztos, hogy mindenkinek egyből érthető lesz minden, mert ma egy olyan világba kacsintunk bele, amiben csak az igazán bennfentesek képesek teljes joggal létezni. Szóval van az úgy, hogy muszáj vagyok (igen, jól gondolod, ez olyan mentegetőzés féle, hogy miért is játszik néha egy felnőtt ember gyerekjátékokkal) kipróbálni milyen játékokkal is játszanak azok a fiatalok, akikkel nap, mint nap együtt vagyok. Táblás, társas, kártyás, ügyességi, de főleg konzol és PC, amiről aztán jöhet bármi. Aki már próbálta, az tudja, hogy általában ezekben a játékokban még az elején el lehet dönteni, milyen nehézségi szinten akarjuk magunkat kipróbálni. A kezdők választják az ízi vagy veriízi szintet, míg az igazán rutinosak mennek a kőkemény realitás határát súroló virtuális valóság felé. Ez lefordítva azt jelenti, hogy a legkönnyebb szinten egy jó kis lövöldözős játékban akár egy egész tárat is belénk lőhetnek, míg a legnehezebb szinten sajnos minden olyan, mint az életben, akár egy lövésbe is bele lehet szenderülni. Persze lehet, hogy a nehézségi szint nemcsak ebben jelent komoly kihívást, lehetnek komolyabb ellenfelek, kevesebb segítség, a mentés vagy az újrakezdés hiánya… egy biztos. A hard level csak a kipróbált játékosoknak van fenntartva. Ha egy kezdő belekattint és mondjuk egyből a legnehezebbet választja, igen hamar elmegy a kedve az egésztől. Valahogy így van ez a Krisztus követésünkkel is, amiben szépen lassan haladunk a hard vagy az extrém szint felé. Ahogy fejlődik a karakterünk, egyre nehezebb és nehezebb pályák jönnek, nagyobb kísértés, nagyobb próbatétel, intelligensebb ellenfelek. A belépő szinten még csak hepisájni keresztyénség, öröm a megszabadításunk fölött, aztán szépen lassan jönnek az egyre nehezedő szintek. Próbák, nehézség, szenvedés… amiknek kifejezetten örülnünk kell, mert ez jelenti azt, hogy képesek vagyunk fejlődni a hitünkben!
