„Mivel pedig megsokasodik a gonoszság, a szeretet sokakban meghidegül.” (12.)
Ülök pokrócba csavarva, magas láz gyötör, fáj a fejem, s közben hidegrázásom van. Miközben meg lehetne sütni egy hamandeggset a homlokomon, én vacogok, didergek, úgy érzem, menten és menthetetlenül megfagyok. Kínomban nekiesek a netnek, keresem, hogy mi is ez a hidegrázás. Hamar kiderül, hogy nagyon régi és nagyon misztikus betegség, őseink hideglelésnek hítták, oszt vót abbúl ezer fajta, vagy még anná is több. Mer ugyi, kaphattál te hideglelést sok mindentől, egy nagy zabálás éppen úgy szóba jöhetett, mint az, hogy döglött békára léptél. A gyógymódok között is ezer féle volt, a kedvencem a hosszú sorból az lett, amikor „A disznóhidegben szenvedőnek a disznók vályújába tett tányérból kell ennie, lóhideg esetén pedig a ló szája csurgását innia.”! Hálát adtam az Istennek, mert az én hideglelésem nem állati eredetű, még jó, hogy az emberekbe betegedtem bele. Habár nem sokkal kecsegtetőbb gyógymódok lehetnek a népi hiedelemben erre az esetre nézve sem, de egy biztos: nem lesz közöm senki nyálához. Nehéz is lenne megtalálni a betegségem okát, hiszen nem egy ember a felelős érte, hanem azok az emberek, akik engednek a gonoszságnak. Nem tudom, hogy van ez, de engem az egyre növekvő gonoszság nem arra inspirál, hogy legyőzzem a rosszat jóval, hanem egyszerűen áldozatul esem neki. Ahogy nő a gonoszság, rajtam úgy lesz egyre erősebben úrrá a hideglelés. Kihűlök, meghidegülök, mindazzal együtt, ami bennem van. Csak reménykedem, hogy az Isten mérhetetlen szeretete képes engem is gyógyítani, újra felmelegíteni olyan emberek által, akikben még nem sokasodott meg a gonoszság. Te meg tudnál gyógyítani?
