„Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.” (24.)
Az úgy volt, hogy a francia idegenlégió baráti és ártatlan versengést hirdetett meg, a világ legjobb kommandós alakulatainak. A feladat az volt, kihasználva a hazai pálya, a sivatag adta előnyöket, hogy meg kellett keresni egy elveszett tevét az alaptábor 50km-es körzetében. Lehetett használni a technikát, a megfelelő „szupportot”, no és persze mindent, ami egy jól képzett, elit csapat szellemi és fizikai eszköztárában benne van. Házigazdák kezdenek, algériai nyomkereső, francia szervezettség, s 15 perc múlva már jönnek is a tevével. Az amerikai csapat folytatja, NASA műhold, taktikai kereső ultrahang, s 10 perc múlva már jönnek is a tevével. Utolsó az orosz csapat, se műhold, se nyomkeresők, elrohannak az első domb mögé, s 2 perc múlva már jönnek is egy kékre-zöldre vert, megkötözött elefánttal. A másik két csapat rögtön reklamál, hogy ez nem az elveszett teve, hanem egy elefánt. Erre az elefánt zokogva felüvölt: – Én vagyok az elveszett teve! – Én vagyok, kérem, én vagyok…. Csak így lehetett, s nem máshogy, ez a jézusi történet is. Hiszen egy tevét lenyelni képtelenség, kivéve, ha valami könnyen lenyelhetőre ütjük rá a bélyeget, hogy teve. Mert a farizeusi mentalitásban pontosan ez a legszörnyűbb: bármiből bármit kipofoz, ha érdeke úgy kívánja. Finnyázik, ha poharába szúnyog kerül, de közben ennél sokkal nagyobb és nehezebben emészthető dolgokat tol le a torkán. A legbetegebb emberi aljasságok kaptak szent és sérthetetlen öltözetet, míg a legegyszerűbb igazságokat verték kékre és zöldre csak azért, hogy a maguk igazát másoknak eladhassák. A farizeust mindig a munkamódszeréről lehet felismerni, nemcsak akkor Jézus korában, hanem ma is. S ma sem bíztatóbb felettük az ítélet, mint akkor: Jaj nektek…