„Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.” (13.)
Az úgy volt, hogy egyszer Ali ben Kuka jeltomácsolt Mr. Tájfelnek, aztán nem átallott érte némi ellenszolgáltatást kérni. Ekkor hangzik el a nagy mondat, miközben fogát szívva kitölti a csekket a főkandúr: Ez azt hiszi, hogy én vagyok a Pali Baba, ő meg a negyven rabló. A jelenet lényege, hogy valójában ki is a rabló és mennyire. Meg hol is van a rablóknak a helye? Meg, hogy most akkor a rabló teszi a barlangot vagy a barlang a rablót? Bonyolult és kusza összefüggések a helyszín és a tartalom között. Jézus Krisztusnak nem sok tettleges kirohanása volt rövid működése alatt, ezért is gondolom, hogy a minősített tett minősített motivációkat rejt magában. Ahogyan Kodály is megírta: „És kötélből ostort fonván kihajtá őket a templomból…”. Ahol Jézus kötelet ragad, és üt-vág, ott azért kellett lennie indulatnak, s az indulatot kiváltó alapos okoknak is. Jézus nem a rablókra haragszik, hiszen mindenféle „élethendikepp” megfért a közelében, még tanítványai is kerültek ki a rablók közül, hiszen egy vámszedő vagy egy zélóta hasonló köztörvényes kategória lehetett. Jézus nem rablókat hajt ki a templomból, akik imádkozni jöttek, hanem olyan embereket, akik az imádkozás helyszínén adnak-vesznek. Olyan embereket, akik látszatra nem rablóként, de mégis a legalantasabb indulattal kapnak helyet a templomban, hiszen nem az Élő Istent, hanem a saját gyarapodásukat keresik csak. Az imádkozás házát és a rablók barlangját a benne lévő emberek teszik azzá, ami. Az Isten Egy-házában elférnek a Mr. Tájfelek, a Pali Babák, a rablók és a szentek, ha valamennyien imádkozni jönnek ide és a Mindenható Istennel akarnak találkozni. Minden másra ott a Master Card, vagy egy jó vastag kötél!
