„És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet.” (29.)
Mindig az a kép élt bennem az Egyházról (most nem megyek bele felekezeti csatározásokba, a Nagybetűs egyetlen Egyházra gondoltam), hogy a világ által feltett kérdésekre, egy bizonyos formában válaszolnia kell. Hiszen az Egyház nem önmagáért van, hanem azért, hogy megmutassa az embereknek az Istenhez visszavezető utat. Tehát, ha az emberek kérdeznek, gyötrődnek, dilemmáznak, akkor az Egyház, amelyik olvassa és érti Isten szavát és megvan az a lehetősége, hogy Isten elé vigyen dolgokat, talán képes választ adni a sok emberi „miért?”-re. Hiszen maga Jézus Krisztus mutat ebben példát nekünk, aki arra az elsőre nagyon is emberi kérdésre, hogy „Mi lesz a Krisztus követés jutalma?”, a kijelentés birtokában megadja a választ. Nem hajtja el a tanítványokat, hogy mennyire világiasan gondolkodnak, mennyire kicsinyesek, meg primitívek, fúj az elfajult és anyagias nemzedék, hanem kérdésükre értelmes választ ad. Sőt! A tanítványok nagyon emberi és emberin őszinte kérdésére olyan választ ad, ami ezt az egészet egy másik dimenzióba emeli. A földről a menny felé irányítja a figyelmet, s megmutatja, hogy milyen az-az Isten, aki törődik az emberrel, akinek fontos az ember boldogsága és boldogulása. A Krisztus követésnek van jutalma, földi és mennyei, megfogható és megfoghatatlan. Tökéletlen kérdésre tökéletes válasz. Van még mit tanulnunk Krisztustól, hogy ne mellébeszéljünk, hanem képesek legyünk a nekünk szegezett kérdésekre válaszolni…