„Ő így válaszolt nekik: „Ti pedig miért szegitek meg a ti hagyományotokért az Isten parancsolatát?” (3.)
Anélkül, hogy újabb gasztro-forradalom kirobbantására buzdítanék mindenkit (vagyis ma ne egyél mekiben 🙂 ), eszembe jutott egy nagyszerű szakácsverseny, aminek a mottója az volt, anno domini, hogy megmutassa a hagyományos alapanyagok iránti tiszteletet és a konyhatechnikai újítások minőségi találkozását. Persze a nagyok tolmácsolásában ez így néz ki egy darab szép lapos tányéron: Trombitagombás „csirketerrin” petrezselymes májmousse-szal, dióolajos pecsenyelével, tormahabbal, céklavariációkkal. Azt hiszem, drága nagyanyám a péklapáttal kergette volna a séfet a kemence körül, hogy hol van a hagyomány, meg minek is az a fene nagy evolúció!? Mert azért legyünk őszinték önmagunkhoz, van, ami jól hangzik, meg „woooow de jól mutat a tányéron”, de közben a világ minden kincséért sem kóstolnám meg. Nehéz is jól egyensúlyozni a hagyománytisztelet és a fejlődés amúgy is sokszor rosszul értelmezett kategóriái között, hol egyik, hol másik irányba döntve el a kiélezett csatát. Ha így van ez a testünk etetése kapcsán, akkor mennyivel inkább nagy kérdés ez a lelkünk táplálásánál? Hiszen előszeretettel hangoztatjuk, hogy a hagyomány mindenek felett áll s az újításokat nem szabad a keresztyén embernek beengedni és elfogadni. Vagy éppen így lehet minden hagyományt kárnak és szemétnek ítélni, csak azért, hogy az általunk kitalált újítások végre beszivároghassanak a keresztyénség életébe. Legyen az arányok megtalálásban eligazító Krisztus szava, aki e kettőt úgy látja egységben, hogy nem a hagyomány és nem is az újítás a legnagyobb és döntő szó, hanem az Isten parancsolata. Az pedig nem szájíz és nem konyha kérdése, hanem örök és változhatatlan törvény, amit Krisztus sem eltörölt, hanem teljesen és tökéletesen betöltött!
