„Más példázatot is mondott nekik: Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet vesz az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel.” (33.)
Ma megyünk Descartes után szabadon, aki pedig Augustinus után megy, ugyancsak szabadon, miközben létezésének értelmét kutatja. A jó öreg AA (Augustinus Aurelius) az Isten városáról írt művében, valahol a tizenegyedik könyvben elhinti a gondolatot, hogy „csalatkozom, tehát vagyok” s ebből jut el a francia filozófus a „gondolkodom, tehát vagyok” elvig. Létezésünk értelme, bizonyítéka, életfilozófiánk mélysége így lehet a csalódás, a gondolkodás s ki tudja még mi. Én ma a gyönyörködést választottam életfilozófiának. Gyönyörködöm, tehát vagyok. Hiszem, hogy Isten az embert gyönyörködésre teremtette. Ő is gyönyörködni akart bennünk, s engedi, hogy mi is gyönyörködjünk. Egymásban, a természetben, a világban, önmagunkban, kezdve a kis dolgoktól egészen a nagyokig. Gyönyörködöm, tehát vagyok. Kicsit tovább fejlesztve, amiben és ahogyan gyönyörködöm, olyan vagyok. Láttam egyszer egy kisgyereket, aki odaált a légkeveréses sütő üvegajtaja elé, s egy félórán keresztül nézte, ahogyan a kovász hatalmasra keleszti a sütéshez előkészített kalácsot. Amikor a kalács kész lett boldogan tapsolt, s ragyogó arccal mondta: Nézzétek, milyen gyönyörű. Kovász, erjedés, tészta, kémiai képletek, fizikai folyamatok, alapanyagok, idő és energia a szemnek, ami mindent szétszed. A kicsi gyermeknek szemet, szívet és minden bizonnyal gyomrot gyönyörködtető folyamat. Keresztyénként tudunk-e gyönyörködni abban, ahogyan a mennyek országának kovásza szépen minden átformál, feléleszt és megkeleszt? Csak dolgozol érte és benne, frissítesz, dagasztasz, szaggatsz, formázol? Vagy néha megállsz és gyönyörködsz abban, ahogyan ez az ország működik…
