„Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol.” (30.)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tirekifis áhítat, ahol belebocsátkoztunk a barátunk barátja barátjának Allah elé való kerülésének bonyolult kérdésébe. Legalább annyira bonyolult az ügy, mint az előző mondat, s mi valahogy úgy keveredtünk ki belőle, hogy az ember vagy egész életével az Istenhez tartozik, vagy nem. Erre aztán jött hideg is, meleg is, főleg azért, mert mi is írtunk a melegségről, s meg is kaptuk kritikaként, hogy nem lenne szabad így viselkednünk, legalább mi ne legyünk kirekesztőek. Ezt olvasva csak annyit akartam rá válaszolni, amit Jézus is mondott a tévelygőknek, hogy nem ismerik sem az írásokat, sem az Isten hatalmát! Mert az írások arról tesznek bizonyságot, hogy az Isten erőteréből nagyon sokszor kirekednek emberek. Az Ószövetségben – megkockáztatom -, hogy Isten maga is kirekesztő. Az újszövetségben arról olvasunk, hogy Isten Jézus Krisztusban mindenkit magához hív, a megváltás mindenkié. Mindenkinek ott a lehetőség, hogy ebbe belekapaszkodjon, s vannak olyanok, akik ezt mégsem tehetik. Vagy azért, mert önmagukat rekesztik ki ebből, vagy azért, mert Jézus Krisztus nem engedi nekik. Emlékezzetek csak arra, amikor a gadarai megszállott nem mehet Jézussal, nem csatlakozhat a vele vándorló tanítványi körhöz, hanem haza kell mennie, otthon rendbe tenni őrültsége következményeit. A kegyelemből senki sincsen kirekesztve, senki sincsen kizárva, de mégsem lehet és tehet mindenki mindent. Jézus maga mondja, hogy aki nincs velem, az ellenem van. Persze mi erre már inkább úgy emlékezünk, hogy aki nincsen ellenem, az velem van, de nem ez hangzott el. Ne silányítsuk le az evangéliumot kedveskedő humanitássá, ami elvtelenül mindig és mindenkit elfogad. Mert Isten is elfogadja az embert, de azt már nem, amit néha az ember tesz!
