„Ha pedig értenétek, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot, – nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek.” (7.)
Általában amiben Sir Anthony Hopkins szerepel, az csak jó lehet, vagy – pontosan a címben szereplő film hatására – ő biztosan jól alakít. Minden szerepben hozza a tőle elvárt többletet, jól játszik papot is, megszállt papot is, még akkor is, ha a Rítus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Persze én mindig többet látok mindenben, a nagyon rosszból is ki tudok valami jót magyarázni, de most tényleg nem akarok. Egyetlen egy olyan momentuma van az egész filmnek, ami kiemeli az ördögűzős filmek középkategóriájából, ez pedig az emberi tényezőnek a kérdése. Mert az ördögöket sikerrel űző idős pap azért lesz az ördög áldozata, mert régi hite már igencsak megkopott, s nem maradt más, mint a rítus, ami egy darabig még önmagától is működik. Vigyázni kell ezekkel a rítusokkal, hiszen nagyon sokáig képesek fenntartani a látszatot, elhitetni velünk, hogy működik az életünk, a hitünk, vagy amit annak tartunk. Aztán amikor jön egy nehezebb dió, egy komolyabb ügy, vagy a kísértő maga, akkor derül csak ki, hogy az igaz hit nélküli rítusok nem érnek semmit sem. Jézus Krisztus akkori és mai tanítványainak egyik legnagyobb kísértése a rítusokban rejlik. Mert eljöhet az-az állapot, hogy mindaz, amit teszünk, amik vagyunk, az hit nélküli rítussá, egyszerű napi rutinná válik. Egy darabig elég, hogy jársz templomba, egy darabig elég, hogy elhadarsz egy imát, egy darabig működik, hogy kapaszkodsz régi hitelvekbe, de mi lesz, ha jön a kísértő? Ott nem elég tudni az igét, hanem érteni is kellene, a megértésnek pedig a bizonyítéka mindig az, amit megélsz a megértett dolgokból.
