„Amikor Jézus bement az elöljáró házába, és meglátta a fuvolásokat meg a zajongó sokaságot, így szólt: „Menjetek innen, mert a leányka nem halt meg, csak alszik.” Azok pedig kinevették őt.” (23-24.)
Kevés megdöbbentőbb dolgot tudok a Szentírás lapjaiból idézni, mint ezt a rövid kis mondatot: „Kinevették őt!”. Mi baj van abból, ha valakit kinevetnek? Hiszen nap, mint nap megesik velünk, legyünk akár cselekvői, akár elszenvedői ennek a történetnek. Kinevetünk, és kinevetnek. Harsányan vagy csak halkan az orrunk alá kuncogva, s csak ízlés kérdése, hogy ki mit bír el ezen a téren. Persze van, amikor nem esik jól, de talán ebben a kegyetlen és durva világban lassan nem is esik zokon senkinek sem, egy kis kinevetés. A Bibliában talán már furcsább ez, de hát emberek vannak abban is, azok is szoktak nevetni, nem kellene ebből nagy ügyet csinálni. Nekem akkor is fáj, hogy itt Jézus Krisztus az elszenvedője a kinevetésnek, komolyan szégyenletes, hogy mikor ő csak segíteni szeretne, akkor ezek képesek kinevetni! Eleve groteszk, hogy a történetben szereplő gyászolók, meg az ott gyülekezők képesek kacarászni, hát még így, tudva Jézus Krisztus segítő szándékát. Aztán kicsit jobban magamba nézve elcsodálkozom azon, hogy mennyire szelektív az emlékezetem és az indulatom. Mert én is voltam már hasonló helyzetben és én is nevettem már ki Jézus Krisztust. Megállt előttem, szavával vezetni, gyógyítani és segíteni akart, s csak azért, mert az ő diagnózisa hihetetlen volt, meg ellent mondott a tapasztalásomnak, képes voltam jót mosolyogni rajta. Még jó, hogy a csodák nem a mi reakcióink mentén születnek, hanem egyedül az Isten szeretete és kegyelme képes megcselekedni azokat. Mert aki Jézuson nevet, az – igazság szerint – önmagán szórakozik jól, fel nem ismerve a tényt, hogy mekkora ostobaság emberien gondolkozni ott, ahol egyszer csak az Isten ereje megmutatkozni akar.
