„Ekkor néhány írástudó így szólt magában: – Ez Istent káromolja.” (3.)
Talán te nem is ismered ezt a szót, mert ma már nem nagyon használják, vagy ha használják is, lényegi jelentését már réges-régen elvesztette. Egy időben még volt olyan, hogy lehetett az Istent káromolni, mármint büntették azt, ha valaki verbálisan vagy tettlegesen bántotta az Istent. Ez volt a blaszfémia. Aztán persze szépen lassan rájöttek az emberek, hogy az Isten nem szorul védelemre, őt nem lehet sem megbántani sem bántani, így nem is kell megvédeni. Sokkal inkább az-az ember szorul védelemre, aki képes elfelejteni a helyét, s képes mindenért az Istent okolni, vagy olyan dolgokat tenni és mondani, amivel azt hiszi, hogy bánthatja az Istent. Azt hiszem, legalábbis szerény tapasztalatom alapján, az Istent mindig az bántja, ha az ember elfelejti a helyét. Ha feladja a kapcsolatait és kötelékeit, ha nem érdekli az Isten és nem érdekli a másik ember. Ebben pedig sokszor azok járnak az élen, akik megpróbálják megvédeni az Istent, feladva ezzel ugyancsak a teremtésben nekik kijelölt helyüket. A jó öreg farizeusoknak Jézus nagyon sokszor a szemükre veti, hogy ha helyet keresnek a teremtésben és ezen a világon, vagy ha vissza akarnak találni a helyükre, akkor ne akarják megvédeni az Istent az emberektől, pláne ne akarják megvédeni az Istent önmagától, hanem fogadják el az Ő mérhetetlen szeretetét. Aki erre képtelen, az persze gyorsan beáll az Istent megvédők seregébe, mert ha már nem tud igazi és mély kapcsolatot kialakítani vele, akkor legalább eljátssza, hogy neki is fontos az Istent. A nagy álca akkor lepleződik le, amikor az Isten Fiát tartják istenkáromlónak, azok, akik pont ezzel a képmutatással káromolják az Istent. Csak remélni merem, hogy lesz annyi tartásunk, hogy sohasem tartozzunk közéjük!
