„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (17.)
Kivételesen Freud nem forog a sírjában, hanem örvendezik ott fenn Ábrahám kebelén, (egyéb lehetőségek a jungi kollektív tudattalan mélyére lettek száműzve), mivel egyszer az életben (legalábbis az eddigiben) igazat adok neki. Na persze nem mindenben, de az ember személyiségének örök dilemmájához, énünk hármas felosztása sok pozitív dolgot tett hozzá. Én legalábbis így értettem meg a bűn és a bűnösség kérdését. Az eddig is megvolt, hogy az ember Istentől elszakadva éli az életét, közben felette ott lebeg az Isten által rendelt törvény és útmutatás, hol éles, hol véres kardja, s e kettő között énünk dönteni próbál, hogy minek is engedjen. Menjünk az ösztöneink után, nem nézve sem másnak sem a köznek az érdekét, vagy csakis és kizárólag a tanult s elrendelt dolgoknak engedelmeskedjünk. Énünk e kettő között lavírozva próbál harmóniát teremteni, engedve hol az egyiknek, vagy éppen a másiknak, vagy megfelelő arányban keveri a kettőt. Az őrület ott kezdődik, ahol az énünk már nem képes eredeti szerepét betölteni, s vagy az egyik, vagy a másik bennünket kényszerítő erő átveszi az uralmat az életünk fölött. Vagyis az én olvasatomban, aki normális, az tudna jót tenni. Ha ezt nem teszi, akkor nemcsak, hogy bűnös, hanem nem normális. Azon persze még Freud is csodálkozna, hogy ez alapján mennyi nem normális ember rohangál ezen a világon, aki tudna jót tenni, de mégsem teszi. Remélem, te kedves olvasóm normális vagy, szegény Freud és szegény Jakab apostol szerint is!
