„Mert aki munkálkodott Péter által a körülmetéltek közötti apostolságban, az munkálkodott énáltalam is a pogányok között.” (8.)
Láttál már kesztyűt csak úgy heverni a polcon, vagy odadobva a fogas aljára? Csak fekszik magatehetetlen, nem csinál semmit, s nem is jó semmire, míg meg nem történik a csodás átváltozás. Mert valaki odalép, megfogja, és a kezére húzza. Abban a pillanatban, az eddig funkciótlan, semmire sem jó ruhadarab megelevenedik, s képessé válik a legnagyobb dolgokra. Képes hatalmasat emelni, vagy nagyot ütni, esetleg erősebben fogni vagy markolni. Képes simogatni és átölelni, képes mindenre, amit csak a benne lévő kéz képes megtenni. Aztán a kesztyűt leveszik, s újra fekszik a polcon, vagy a fogas alján, egészen addig, míg újra életre kelhet. Nem a kesztyű teszi ezeket a dolgokat, hanem a kéz, amely felhúzta, s amely így betöltve azt nagy dolgokra teszi képessé. Sokszor éreztem így magam, csak heverve értelmetlenül, félredobva, mint aki semmire sem jó, egészen addig, míg meg nem jelent az életemben Isten. Megörültem neki, és arra kértem, hogy tegyen csodát, és változtassa meg ezt a világot. Etesse meg az éhezőket, gyógyítsa meg a betegeket, hozzon enyhülést a szenvedőknek, és mindezt úgy, hogy valamelyik kategóriába én is beletartozzam. Isten türelmesen végighallgatott, majd csöndesen – ahogy szokta – megjegyezte, hogy Ő ilyet nem tesz, hiszen nem is tehet, de engedi, hogy én megtegyem. Tiltakozni akartam, hogy nekem ez nem megy, mert semmirekellő és hasznavehetetlen vagyok, s Ő megint türelmesen meghallgatott, s csöndesen így szólt: – Tudom. Majd hozzá tette: – Ezért szeretlek ennyire. Olyan vagy, mint a kesztyű, ami csak úgy hever a polcon, vagy a fogas alján. – De pont így vagy alkalmas arra, hogy általad változtassak ezen a világon. Amikor ezt elmondta, hirtelen éreztem, hogy Lelke betölt, s képessé tesz a legcsodásabb dolgokra. Általunk akar munkálkodni, s nekünk csak engedni kell neki. Így van Ő jelen a világban, bennünk, általunk és kesztyűs kézzel.
