„Ekkor ezt mondták egymásnak: „Ne hasítsuk el, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen!” Így teljesedett be az Írás: „Elosztották ruháimat maguk között, és köntösömre sorsot vetettek.” Ezt tették a katonák.” (24.)
Akkor, amikor a történelem színpadán megrázó drámák, hatalmas tragédiák vagy éppen szívderítő komédiák zajlanak, valahol a nagy események előterében, alig észrevehetően ott vannak az oda nem illő, egészen pitiáner figurák és alakok. Egy barátom mesélte el, hogy akkor, amikor a környékbeli folyók nekiindultak pusztító körútjukra, elsöpörve otthonokat, megsemmisítve álmokat, s ezrek lapátoltak, zsákoltak s próbálták menteni a menthetőt, akkor ő szemtanúja volt egy ilyen pitiáner figura megjelenésének. Sajószentpéter határában, az egyik oldalon rakták a homokzsákokat egymásra civilek, katonák, önkéntes gimnazisták, míg a másik oldalon, haláli nyugodtsággal egy kedves „honfitársunk” lelkesen fogta a horgászbotot, és kapásra várt. Miközben valakik életeket és otthonokat mentenek, van, aki képes a világ legpitiánerebb figurájaként horgászni az elöntött terület másik oldalán. Számomra megrázó, hogy mi emberek, valamennyien kerülhetünk ebbe a megalázó és ostoba helyzetbe, a lehető legbénábban asszisztálunk a történelem legnagyobb pillanataiban. Tudva vagy tudatlan pitiáner megoldásokkal vagyunk jelen kozmikus történések mellett. Ez a rémálmom. Olyanná lenni, mint Jézus Krisztus négyfős kivégzőosztaga, akik miközben a fejük fölött a világtörténelem legnagyobb dolga történik, amikor már csak pillanatok kérdése, hogy végre minden a helyére kerüljön, ők szerencsejátékkal döntik el, hogy kié legyen Jézus köpenye. Sorsvetés a kereszt alatt, mennyire pitiáner húzás. Ezt tették a katonák. Mi vajon mit teszünk?
