„Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas.” (27.)„Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas.” (27.)
Ha megnézed az információk között elveszett ember legjobb barátjának idekapcsolódó bejegyzését, akkor a következőt találod: Az igemódnak „Az a szerepe, hogy az igében foglalt cselekvésnek/történésnek a valósághoz való viszonyát leírja.” (Wikipédia) Nem árt tudni ezt akkor is, amikor nem egy cselekvés és történés valósághoz való viszonyát kutatjuk, hanem a saját szerepünket próbáljuk hasonló módon tisztázni. Amikor egy adott helyzetben adja magát a kérdés: mi közöm van nekem ehhez az egészhez?! A példatárunkban most a péteri tagadó mód kerül terítékre, s ezen keresztül vizsgáljuk meg magunk. Mikor vagyok én Krisztus tagadó módban? Honnan tudom, hogy abban vagyok? Megspórolható-e a szembenézés önmagunkkal, mehetünk-e úgy tovább, mintha mi sem történt volna? Az idézett példa alapján sejthető, hogy mindig be van építve a történetbe egy aprócska jel, egy egyszerű memo, ami emlékezteti az embert a valósághoz való viszonyára. Péter tanítvány, aki a Mester közelében él, gondolkodik, kapja a mindennapi és nem mindennapi impulzusokat, kérdezhet és válaszolhat. Ez a valósághoz való viszonya. Ő követi a valóságot. Azt a valóságot, ami a tanítvány egyetlen értelmezhető közege, ahol nem tud nem követni, s nem tud nem viszonyban lenni Krisztus valóságával. A kakas hangja semmi mást nem jelent, csak figyelmeztetést a követésre. Megszólal és visszaemeli a tanítványt a követés közegébe, hogy el ne felejtse azt a beszélgetést, amikor a Mester kedvesen figyelmeztette a követés nehézségeire és buktatóira. „Jézus így válaszolt: Az életedet adod énértem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” Jn 13:38. Hiszem, hogy a nemkövetés tagadó módját Isten mindig jelzi nekünk, hol kakasokban, hol talán még ennél is egyszerűbb módon, de mindig Krisztus konkrét szavára visszautalva. Szóval végső bizonyosságként ne a kakast keresd, hanem mindig Krisztus szavát.