„Így most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek:” (22.)
Mindenki életében vannak meghatározó zenei élmények, olyanok, amelyek kitörölhetetlenül – már nem is emlékként, hanem az életünk egy részeként – eggyé válnak velünk. Talán nem fogtok megvetni, de nekem az egyik ilyen legfontosabb zenei élményem egy olyan mű, amit nem is hallgattam, hanem énekeltem egy szenzációs kórus tagjaként. (Gondoltad volna?!) A szöveg Petőfi Sándoré, a dallam Kodály Zoltáné, s az egész mű rólunk szól, rólunk, magyarokról. Így kezdődik: „Járjatok be minden földet, Melyet Isten megteremtett, S nem akadtok bizonyára, A magyar nemzet párjára. Vajon mit kell véle tenni: Szánni kell-e vagy megvetni? – Ha a föld isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta! Oly szép ország, oly virító, Szemet-lelket andalító, És oly gazdag!… aranysárgán Ringatózik rónaságán A kalászok óceánja; S hegyeiben mennyi bánya! És ezekben annyi kincs van, Mennyit nem látsz álmaidban. ..” Nagyjából ennyiben ki is merül a „magyar csoda” s kezdődik a „szokásos” panasz és vád áradat, kérdések, s mindaz, ami „nemzeti szent szövegeinkből” is árad, ez a keserédes magyar valóság. Sok helyet bejárva, sok más nemzetet látva egy dolog feltűnt, ami valahogy hiányzik belőlünk, magyarokból: a felhőtlen öröm. A mi örömünket valami mindig beárnyékolja, kevéssé merünk és akarunk örülni, talán mert mindig engedjük, hogy valaki elvegye, bepiszkítsa az örömünket. A magyar történelem rengeteg példát szolgáltat arra, hogy mindig voltak és lesznek önként jelentkezők a nemzetek között, akik abból élnek, hogy tönkre teszik más nemzetek örömét. Azt hiszem, egy esélyünk van, hogy utolérjünk más népeket, s hogy végre igazán önmagunkra találjunk. Ehhez nem kellenek hitelek, csak visszatalálni a Magyar Nemzet legerősebb gyökereihez, a Krisztusban elnyert új élet, a keresztyénség igazi öröméhez, ami senki sem vehet el tőlünk.
