„Péter így szólt hozzá: Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet adom érted!” (37.)
A tanítványnak az a dolga (mindenek előtt), hogy kövesse Mesterét. Ez a követés, ez nemcsak valami elvi állásfoglalást jelent, nemcsak egy elméleti azonosulást a nemes üggyel, hanem annál sokkal többet is. Persze el vagyunk rontva, hiszen a ma népszerű közösségi portálok neves vagy névtelen szereplőit már csak egy kattintással követjük. Aztán a jószándékú klikk után kapjuk az értesítést, hogy mit rakott ki, mit töltött fel, mert megjelenik az üzenőfalon, meg ki tudja még hol. Régen ennél sokkal nagyobb energiabefektetésre volt szüksége egy tanítványnak, hiszen fizikailag és gyakorlatilag is követte a Mesterét. Ment, ahova csak lehetett vele, miközben figyelt tanítására, végrehajtotta a neki adott feladatokat, hónapokig vagy akár évekig járt a tanítvány Mestere nyomában. Innen érthető Péter egyértelmű reakciója, értetlensége vagy akár lelkes fogadkozása, a legőszintébb tanítványi felajánlkozás: Az életem adom érted! Mindannyian így kezdjük. Őszintén, lelkesen, ebben a boldog „most”-ban, a gyermeki fogadkozásban, hogy az életünket adjuk azért, aki az életét adta értünk. Aztán elég egy kérdő tekintet, egy cikis helyzet, egy kis sarokba szorítás, vagy még ez se, csak a vágyaink automatizmusa és kakasszó nélkül is eltűnik a fogadkozásunk. A Ryan közlegény megmentése című film egyik kulcsjelenete az, amikor a Ryan megmentésére küldött egység parancsnoka John H. Miller kapitány haláltusája közben annyit súg oda Ryan-nek, hogy „Earn this”. Aztán ez elég ahhoz, hogy ez-az ember úgy éljen le egy életet, hogy abban társai áldozata örök motiváció és hajtóerő legyen. Nekünk nem Miller kapitányunk van, hanem Jézus Krisztusunk. Sohasem kérte, hogy fogadkozzunk, de még azt sem, hogy valahogy visszafizessük neki azt, amit tett. Ennél sokkal egyszerűbb parancsot adott nekünk: „Jöjj és kövess engem!”
