„Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy:” (3.)
Egy csokorban a kedvenc „aranyköpéseim” amit kisiskolások követtek el hittanórákon, olyan fontos és bonyolult teológiai kérdéseket taglalva, mint „Kicsoda Isten?” vagy „Kicsoda Jézus Krisztus?”! Isten egy feszület, ő teremtette a kismacskákat. Isten egy nemes óriás, nem haverkodik senkivel. Isten olyan valaki, aki csodákat tett, hogy híressé váljon. Jézus Krisztus egy olyan gyerek, akinek az apja nem is az apja, az anyjáról meg jobb nem is beszélni. Jézus Krisztus rendesebb volt az átlagnál, mégis megjárta. Azt hiszem, lehetne még folytatni a sort, mindenki tegye hozzá a maga gyerekszáját, vagyis a gyermeki képzelet és humor őszinte megnyilvánulásait. Saját élményként van egy evés előtti imádság, amit ismerős gyerekek átalakítottak, attól függően, hogy mennyire volt jó a kaja. Ha az ebéd finom volt, a következő imádság hangzott el: „Jövel Jézus légy vendégünk, áld meg, amit adtál nékünk. Ámen”. Ha olyan volt a kaja, amit nem szerettek a srácok, így alakították át: „Jövel Jézus légy vendégünk, edd meg, amit adtál nékünk. Ámen”. A gyermeki gondolkozás ilyen, nem érdekli a valóság, csak az és annyi, amennyit ő érzékel és értelmez belőle. Azt hiszem, a mai rövid igevers pontosan azért íratott le, hogy merjünk Jézus Krisztusról ne csak gyermek módjára gondolkodni, hanem látni Őt, úgy ahogyan valójában van. Persze életünk egy fontos szakaszában „kicsi Jézus” van, ajándékhozó, meg karácsonyfa állító, Isten pedig lehet nagyszakállas, felhők felett lakó öregúr. Ezekből a gyermeki képekből azonban lassan ki kell, hogy bontakozzon a valóság, illetve annak a nekünk kijelentett része. Ez pedig több mint a „kicsi Jézus”, mert Jézus Krisztus az Istentől jött, és az Istenhez megy, s Ő az a gyermek, akinek mindenható Atyja mindent a kezébe adott. Gyermek volt, de felnőtt. Itt az ideje nekünk is felnőni, s róla is felnőttként gondolkodni.
