„… mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét.” (43.)
Válság van, mert válság mindig is volt és attól tartok mindig is lesz. Maga az ember van válságban, s ennek a válságnak vannak korszakonként eltérő arcai, egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Mostanság gazdasági és pénzügyi válságról beszélnek, de beszélhetnének az emberi kapcsolatok válságáról, látva a kapcsolataink minőségi romlását. Lehetne válságban az oktatás, a mai fiatalok tudják a legjobban, mind a diák, mind a tanár oldalról lenne mit javítani a hozzáálláson. Lehetne válságban a kimondott szó, amely ma már értékét és értelmét vesztette, lehetne válságban a tisztelet vagy a becsület, de nyilván ezeket sokkal nehezebb észrevenni, vagy éppen ezeknek válságát meghatározni. Marad a pénz, s minden, ami mögötte van, vagy éppen ami nincs. Mindegy, hogy melyik a sok ezer arc közül, de mindegyik mögött ugyanaz az alapprobléma áll: Az ember jobban szereti azt a dicsőséget, azt a megbecsülést, azt a véleményt és hozzáállást, amit a másik embertől kaphat, miközben egyre kevésbé számít, hogy mit gondol, mit akar, és mit szeretne az Isten. Inkább szeretnénk az embereknek tetszeni, elnyerni a szimpátiájukat, mintsem törődni egy pillanatig is azzal, hogy Istennek mi a fontos és mi az, ami számít. Fiatalként mennyi ostobaságot megteszünk, csak mert az a közösség, ahol vagyunk valakik, a barátok vagy a haverok tapsolnak és éljeneznek, s fel sem tesszük a kérdést: Vajon tényleg ezt akarja az Isten? Egyik kapcsolatból esünk a másikba, szerzünk sebeket, hordozzuk sokáig őket, s eszünkbe sem jut: Istennek tetszik az, ahogyan élek? Minden emberi életnek, minden társadalomnak válság lesz a sorsa akkor, ha azt hiszi, nem kell törődnie Istennel, nem kell rá hallgatnia s nem kell neki engedelmeskednie. Aki többre becsüli az emberi dicsőséget, mint az Istenét, az válságban van. S amíg ezen nem változtat, attól tartok abban is marad.
