„Jézus így válaszolt: „Bennem nincsen ördög, ellenben én tisztelem az én Atyámat, ti pedig gyaláztok engem. Én nem keresem a magam dicsőségét: van, aki keresi, és ő majd ítéletet mond.” (49-50.)
Ha rendeznénk egy műveltségi vetélkedőt, bizonyára a következő mondat (amit akár nagyanyáink is mondhattak volna nagyapáinknak) kevés megfejtőre akadna: „ Apjok, kapd már a bodont, aztán vidd föl a hászira, de ha mán ott vagy, hozz le egy szakajtó tikmonyt is, de szemeszöktéből ide ám.” Mert ugye, aki azon a tájon nőtt fel ahol ezek a szavak ismertek, azok esetleg még tudhatnák is, de valószínű, hogy már csak az idősek értik egy-egy elfeledett szónak a jelentését, mert a fiatalabbaknak esélye sem volt megtanulni. Így nem is sejtjük, hogy a „tikmony” a tyúktojás, vagy a „hászi” az a padlás, de talán nem is okoz gondot ez a kis „műveletlenség” nekünk, hiszen ezek ma már nem használatos szavak. Gondba akkor lennénk, ha ma is használnák őket, és mi nem ismernénk jelentésüket, így érhetnének minket kellemetlen meglepetések. Nekem egy ilyen furcsa szavam van, ami a mai napig tud meglepetéseket okozni, mivel használjuk, de a jelentését nem mindig ismerjük, ez a szó az I.T., vagyis az istentisztelet. Ezen általában Isten és ember találkozását értjük, egy megfelelő helyen, természetesen az alkalomhoz illő módon. Ez azt hiszem elég jelentős jelentéstorzulás, figyelembe véve azt, ahogyan erről Jézus Krisztus beszél: „…én tisztelem az én Atyámat…”. Vagyis, az-az igazi I.T., amely helytől és időtől függetlenül képes az ember és Isten találkozását biztosítani. Így lesz az egész élet istentiszteletté, hiszen Jézus Krisztus pontosan ezt bizonyította be: minden életpillanatban, minden kimondott szóban, minden tettünkben lehet, szabad és kell tisztelnünk az Istent. Aki elfelejtette a szó jelentését, vagy nap, mint nap félremagyarázza, az ne felejtse el: Istent tisztelni nem elég a Törvény betartásával, nem elég alkalmak és helyek felkeresésével, hanem csakis a teljes életünk mutathatja meg, hogy milyen az igaz istentisztelet.
