„Közben eljutottak mintegy huszonöt vagy harminc futamnyira, amikor meglátták, hogy Jézus a tengeren jár, és közeledik a hajóhoz. Megrémültek, de Jézus megszólalt: „Én vagyok, ne féljetek!” (19-20.)
Sötétben nehéz felismerni, hogy ki az, aki éppen feléd közelít, sötétben minden más, mint aminek lámpafénynél látszik. Sötétben a kisgyerekek a párnát hatalmas álommanónak látják, a szobában minden, ami fénynél határozott alakkal bír, sötétben része lesz a nagy sejtelemnek. Sötétben közelít Jézus Krisztus az övéi felé, olyan sötétben, amiben a túlélésre kevés az esély, s ebben a sötétben félő, hogy őt sem ismerik fel. Amikor közel ér hozzájuk, érdekes módon tanítványai látják, de mégsem ismerik fel őt, tudják, hogy a Mester az, de nem tudják, hogy ki is az a Mester! A tanítványok éppen olyanok, mint azok, akik csak a kenyér csoda miatt vagy a személyes gyógyulásuk miatt keresik Jézus társaságát. Mint a hangoskodók meg a királlyá tevők, akik nem látják a lényeget, hanem meg akarják mondani Krisztusnak, ki is legyen ő valójában. Most éppen a viharlecsendesítő Mester, aki beszállhat a hajóba melléjük, hogy végre ne féljenek az őket körülvevő nehézségektől. Sötétben vagyunk, ha azt gondoljuk, majd mi megmondhatjuk Jézus Krisztusnak, hogy mi legyen, vagy éppen ki legyen Ő az életünkben. Akkor, amikor be akarjuk őt zárni emberi kategóriáinkba, akkor, amikor éppen királlyá tennénk, vagy beszállítanánk őt a bajban lévő hajóba, akkor kell, hogy ki mondja ki is Ő valójában. Ki mondja úgy, ahogyan egykor Atyja is tette, akkor, amikor félre akarták érteni Őt! Én vagyok, a Vagyok, vagyis Én Ő vagyok. Jézus Krisztus ki kell, hogy jelentse önmagát, hogy Ő az Isten Fia, az Isten maga, akit nem lehet kényünk és kedvünk szerint használni, vagy éppen értelmezgetni. Ez az igazi világosság, amikor az ember megérti, hogy Krisztus a Vagyok, aki értelmet és célt adhat az életünknek.
