„Megállapította tehát az apa, hogy éppen abban az órában, amelyben ezt mondta neki Jézus: „A te fiad él.” És hitt ő, valamint egész háza népe.” (53.)
Isten annyira jó fej! De tényleg! Ezt nem lehet elégszer és eléggé körbeírni, de ma reggel muszáj lesz. Már csak azért is, mert engedte, hogy felkeljünk, meg süssön ránk a nap, meg, hogy éljük a mi kis életünk, a mi kis világunkban, a mi kis logikánk szerint. Hozzám ez a jó fejség mindig akkor érkezik meg elemi erővel, amikor Istent nem egy távoli és hatalmas, szuverén és mindenre képes erőnek fogom fel (habár nyilván ez mind igaz rá), hanem egy nagyon közel lévő és jövő barátnak. Az egyik kedvenc teológusom írja, hogy: „Isten nem az, aki a legtávolabb van az embertől, hanem, aki a lehető legközelebb jön hozzá.” (Bonhoeffer) Ez a közeledés a legtisztábban Jézus Krisztusban valósult meg, aki annyira közel jött, hogy emberként megszületett, láthatóvá téve azt, hogy milyen is az Isten! Már azt hinnéd, hogy ennél nincs is közelebb. Amikor pedig kiderül, hogy van, akkor csak állunk, megdöbbenve és csodálkozva. Mert Jézus Krisztus is képes egészen közel jönni, nem olyan ő, mint valami nagy guru, meg csodatevő gyógyító, hanem igazi ember, igazi érzésekkel. Hihetetlen, ahogy megsajnál minket, ahogy megszánja a nyomorúságainkat, ahogyan segíteni akar, ahogyan meglátja a szükségeinket. Mindezt pedig úgy teszi meg, hogy nem „csak” segít isteni erővel nekünk, hanem úgy teszi mindezt, hogy a saját gondolataink és világképünk szerint is megérthessük őt. Megtörténik a csoda, és a kis életnyomorúságaink, amikről azt gondoltuk, hogy nem is számítanak az Istennek egyszer csak megoldódnak, úgy, ahogyan Jézus megmondta. Ráadásul még azt is megengedi nekünk, hogy a saját logikánk szerint bizonyítva legyen, hogy a csodát Ő tette. Amikor ezt felismerjük, amikor erről meggyőződünk, akkor hiszünk mi is benne, mert bizonyítást nyer az, amit nem is kellene bizonyítani!
