„Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (27.)
Egyáltalán nem mindegy, hogy minek vagy a tagja. Mármint ezt úgy értem, hogy talán nem azonos odaszánást vár el egy bélyeggyűjtő klub, vagy mondjuk egy profi tánccsapat. Persze mindkettő lehet komoly, és vehetjük komolyan, de azért azt érezzük, hogy ahol többet várnak, ahova többet teszünk, ott egészen más érzés tagnak lenni. Persze olyan is van, hogy egy nagynevű csapatnak, szervezetnek, esetleg (ez most durva lesz) iskolának megtiszteltetés a tagja lenni. Nekem ilyen a magyar férfi vízilabda válogatott, (nyugi, nem vettek fel, ahogy én úszok az hivatalosan fuldoklás) azt hiszem, a sok küzdelem és munka mellett, mindenki, aki tagja annak a csapatnak megtiszteltetésként éli meg, hogy a hazáját olyan szinten és úgy képviselheti. Persze ezzel a tagságival együtt jár a megtiszteltetés mellett a felelősség is, ami néha súlyos teherként nehezedik a tagok vállára. Tagsági. Lehet komolyan venni, meg lehet félvállról, de egy biztos: ha tag vagy, akkor oda tartozol, ott kell bizonyítanod, ott kell vállalnod magad, ott kell élni a lehetőséggel és a felelősséggel. Tagsági. Nem egy klubban, nem egy válogatottban, nem egy iskolában, hanem Krisztusban. Az Ő testének tagjai vagyunk. Még mielőtt elindulnánk azon a gyenge értelmezési vonalon, hogy tessék Egyháztagnak lenni, mert lám-lám tagok vagyunk, hadd kérjem: majd az Egyháztagság kérdésére akkor térjünk vissza, ha felismertétek, hogy Krisztust követve az Ő tagjai vagytok, meg, ha ezt az Egyház is felismeri. Távolodjunk el minden emberi közösségtől, és maradjunk az eredeti képnél: Krisztus testének tagja vagy. Egy hajszál, egy sejt, aprócska, de része az egésznek. És ez nemcsak megtiszteltetés, nemcsak teher, nemcsak felelősség, hanem ez maga a csoda.
