„… mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.” (22.)
Én sohasem akartam mindenkinek minden lenni. Éppen elég abban a pár szerepben hiteleset alakítani, amiben benne vagyok. Legyek jó férj, törődő édesapa, figyelmes munkatárs, következetes főnök, korrekt beosztott, naprakész tanár… az apróbb mellékszerepeket most nem is említem. Persze ezekért sem kapok Oscart, de azért néha kihúzom magam, hogyha nem is mindenkinek minden, de az enyéimnek az voltam, ami kellett, hogy legyek. Meg az igazat megvallva, nem is maradna erőm és energiám arra, hogy mindenkinek minden legyek. Néha az a kevés is sok, ami általában vagyok. Azt hiszem, azért van ez, mert a szerepek határozott célokat jelölnek ki az ember életében. Vagyis a mondat így hangzik: A tanáromnak diák lettem, hogy fel tudjam neki mondani a leckét. Anyukámnak jó gyereke lettem, hogy ne legyen szomorú. A főnökömnek beosztottja lettem, hogy legyen kinek azt mondani: Csináld meg! Sorolhatnánk, a lényeg ugyanaz: a szerep meghatározza a célokat. Ahhoz, hogy az ember képes legyen mindenné lenni, ahhoz pont fordítva kell, hogy történjenek a dolgok: a cél határozza meg a szerepet. A kérdés tehát így hangzik: Mit kell, hogy elérj? Mivé kell, hogy válj? Mi felé tartasz? Ha pedig erre válasz született, utána ez a válasz határozza meg, hogy mivé kell, hogy válj. Tehát nem fizikus vagy és feltalálsz valamit, hanem fel akarsz találni valamit az emberiség javára és ezért a célért még képes vagy arra is, hogy fizikussá válj! (Elég hátborzongató példa, bocsánat érte…). Embereket akarsz menteni, aztán majd kiderül, hogy orvosként, mentősként, szoc. munkásként vagy ki tudja. A cél dönti el, hogy mivé válsz. Ha pedig ez a cél az, hogy megments némelyeket, akkor még az is lehet, hogy neked is: mindenkinek mindenné kell lenni…
