„Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e?” (3.)
„Benned is minden éjjel, Háború dúl, Fájdalmad kimondhatatlan, Lelkeden a tested az úr. (Test) Megrémülsz tőle, Mikor a tested megkísért, De nem adnád oda semmiért Az érzést, Mikor a test a testhez ér.” Nem vagyok én senki, hogy megmondjam mire gondolt a költő, amikor ezeket a sorokat írta, de! (Amúgy is ilyenkor felsejlik előttem az a városi legenda, amit valamelyik nagy költőnkről terjesztenek, hogy elment egy olyan estre, ahol az ő műveit olvasták és magyarázták. Amikor a lelkes magyarázó éppen ott járt, hogy a „költő itt arra gondolt, hogy…” állítólag a költő ennyit dörmögött oda: gondolta a fene!). Szóval nem tudom mire gondolt a költő, én arra gondolok, hogy egy olyan világban, amikor olyan nagy jelentőséget tulajdonítanak a testnek és a testiségnek, akkor nehéz a másik oldalt népszerűsíteni és reklámozni. Pedig az embereknek arra lenne szüksége, hogy legalább az Isten népének ne a test legyen a fontos, hanem a lélek, fenntartva a reményt, hogy van még olyan hely, ahol a lélek és a lelkiség jelent valamit. Azt mondja a költő: a tested az Úr! Azt mondja az Úr: ne legyetek testiek, mert a testiségben élő világot nem lehet csak igaz lelkiséggel megváltoztatni. Nem veszekedve, nem viszálykodva, nem irigykedve, hanem a másikat önmagunknál jobban szeretve!
