„E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek.” (35-36.)
Kevés dolog van az emberi természetben, amely olyan sokat elárulna annak igazi voltáról, mint a hála, legyen szó magáról az érzésről, vagy akár a kiváltó okról. Ha meg tudod mondani, hogy mi az, ami téged igazán hálássá tesz, akkor szépen lassan el is jutsz önmagad egy mély és nagyon fontos értelmezési szintjére. Mint ahogyan az is sokat elárul egy emberről, hogy tud-e még egyáltalán hálát érezni mások iránt. A modern társadalom kitermelte magának sajnos azt az embertípust, amely nem kell, hogy hálás legyen, mert mindent önerőből ért el. Az én életem, én építettem fel, én vagyok a minden, nincs szükségem segítsége, nincs szükségem másokra. Sokan mondják ezt el, vagy ennek egy másik szólamát, észre sem véve, hogy ezzel az egyik legalapvetőbb érzéstől szabadultak meg. Aki nem tud hálás lenni, előbb-utóbb elfelejt megbocsátani, aztán bocsánatot kérni és így tovább, lassan elveszítve mindent, ami igazán emberi. Aztán persze megpróbálunk élni valahol az állat és a droid határán, elég kevés sikerrel. Nem az a bátor, aki mindent egyedül old meg, így nem kell, hogy hálás legyen, hanem az, aki elég merész ahhoz, hogy másokra utalt életet éljen. Ez nem azt jelenti, hogy játszd el a bénát, vagy legyél valami gyengébb, mint önmagad, hanem sokkal inkább azt, hogy találd meg a helyed Isten rendjében. Istenre utalt életet élni! Ehhez kell az igazi bátorság és ez szülheti meg benned az örök hála érzését. Ki akarsz látni az életviharaidból, szeretnél végre boldog lenni? Engedj a hála egyszerű és csodás érzésének. De ne azért légy hálás, ami éppen ér, vagy amit át kell élned, hanem azért, mert Isten tervében te benne vagy. Légy hálás azért, mert Ő szeret téged, és ez nem függ az életviharoktól, sem a pillanatnyilag átélt dolgoktól. Hálát adni mindig lehet. Nem azért ami veled történik, hanem azért ami közted és Isten között van.
