„Én azonban azt állapítottam meg, hogy semmi halált érdemlő dolgot nem cselekedett. De mivel a császárhoz fellebbezett, úgy döntöttem, hogy oda küldöm őt.” (25.)
Hányszor és hányszor megtörténik velünk, hogy azt érezzük minden össze fogott ellenünk, és semmi sem úgy van, mint ahogyan lennie kellene. Mi mindent megteszünk, annyira akarjuk, igyekszünk mindent tökéletesen elrendezni, de mégsem úgy alakul, ahogyan szeretnénk. Aztán odaadjuk magunk a mélységes önsajnálatnak, és kész is van az a csapda, amiből kikeveredni szinte teljesen lehetetlen. Persze máris könnyebb, ha valaki mást tudunk hibáztatni azon dolgok miatt, amik minket érnek, és mentegetőzhetünk, hogy mások döntöttek felettünk, vagy helyettünk. Mert mi aztán nem tettünk semmit… Ez rendben is lenne így, ha nem tudnánk azt az egészen aprócska tényt, hogy nem az embereké a legnagyobb hatalom és az utolsó szó ezen a világon. A pápa új Jézusról szóló könyvében írja azt, hogy nem a zsidók juttatták a keresztre a Messiást, hanem csak az akkori arisztokrácia egy-két tagja. (Bájos: főpap a főpapokról…). Én erre az apróságra nem emlékszem, talán mindegy is, hiszen Jézus egyik utolsó beszélgetése Atyjával úgy zárul: hogy „… legyen meg a Te akaratod.” (Máté 26:42) Amikor pedig lenéz azokra, akik gyalázzák és köpködik, nem hibáztatja őket, hanem annyit kér: „Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lukács 23:34) Néha nem árt elgondolkozni azon, hogy mindaz, ami velünk történik, még ha olyan rettenetesnek és nehéznek is tűnik, nyugodt szívvel mondhatjuk, annak, akié a legfőbb akarat és a legnagyobb szó: a Te akaratod legyen meg. Ha pedig úgy tűnik, mások döntenek fölötted vagy helyetted, nem árt elcsöndesedni és elgondolkodni, nem lehet, hogy az emberi döntések mögött a célt valaki egészen más jelölte ki?
