„Amint az ezredes odaért, elfogatta őt, és megparancsolta, hogy verjék kettős bilincsbe; majd kérdezősködött, hogy ki ez, és mit követett el.” (33.)
Utálok repülni! Nem kell kajánul vigyorogni, ez nem a „gandzsás” élményszintre vonatkozik, hanem egészen egyszerűen a légiközlekedésre. Persze gyönyörű a felhők fölül látni a világot, az ember megérez egy kicsi kis szeletet az örökkévalóságból, látja az életterét egészen kicsiben és megérti mennyire mulatságos, ahogy az életet nap, mint nap éljük. De ez az élmény nem feledteti azt az érzést, hogy fent a levegőben semminek sem én vagyok az ura! Teljesen kiszolgáltatott helyzet, másnak a kezében lenni, ráadásul úgy, hogy ha bármi gáz lenne, nem tudnám átvenni a kormányt és biztonságban földre tenni a gépet. Ezért utálok repülni. Számomra teljesen ismeretlen, irreális, nem értek hozzá és mindenben arra kell hagyatkoznom, akit nem is látok, mert egy kóddal zárt pilótafülke védi a hozzám hasonló terroristáktól. Ez benne a legnehezebb: a teljes ráhagyatkozás. Engedni, hogy valaki más vezessen, feleljen értem, ha kell, gondoskodjon rólam, ha kell, megmentse az életemet. Ugyanakkor, ha nincs ez a teljes ráhagyatkozás, akkor előbb-utóbb majd én akarok irányítani, mert én tudom, hogy mi a jó nekem. Veszélyes. Kiszállni ott fenn a magasban egyenesen öngyilkosság. Meglepő lenne, a zuhanó gépen azt mondaná a pilóta haláli nyugodt arccal: Kérem, készüljenek fel arra, hogy meg fogom önöket menteni, nemsokára ki kell, hogy ugorjanak a gépből. Ne zavarja önöket, hogy nincs magukon ejtőernyő, így is biztonságban földet érnek majd. Na persze… A kérdés csak az, hogy a földet érés után hány zsákban visznek haza. Én nem ugrom. Aztán lezuhanok, meghalok, mert nem tudtam teljesen ráhagyatkozni. Néha a pilóta hihetetlen ötletekkel áll elő. Mondott már olyat, hogy „Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, aki pedig elveszti, megtartja azt. „ (Lukács 17:33) Elég vad dolog, hogy valakit úgy mentsen meg, hogy katonákat küld rá és dupla bilincsben viszik a várbörtönbe. De hát, Ő a pilóta…
