„De Pál így felelt: „Miért sírtok, és miért keserítitek meg a szívemet? Hiszen én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért.”(13.)
Teljesen kész vagyok. Fáradt, nyűgös, kimerült, a vénasszonyoknak lassan nem nyara van, hanem tele, már várom a rövidgatyás karácsonyt. Kettősfronti hatás van, nemcsak ukrán-orosz, meg zsidó-palesztin, hanem téli-nyári, az emberek is fárasztóak és kiakasztóak, néha azt sem tudom, hogy mit keresek itt. Vagy ott. Lemondok másokról, magamról, ügyekről, és már kedvem és erőm sincs, hogy bármit is másképp csináljak. Kész vagyok. Vagyis nálam már beköszöntött a kész-ség. Ez az, amikor valamitől vagy valakitől (és persze ezeknek többes számai) teljesen készen vagyunk. Nem jó ez az állapot, hiszen kiszolgáltatottak vagyunk, belefáradtak, a változásért már tenni sem akarunk, mert készen vagyunk. Ez a passzív korszakunk, amikor nem megy semmi, és nem is akarjuk, hogy menjen. Ezzel szemben van egy olyan állapot, amikor nem valamitől, hanem valamire vagyunk készen. Ez az előzőeknek pont az ellenkezője. Tele élettel, várakozással, energiával, menni és tenni, hiszen valami motivál, valami előre visz, valami elhiteti velem, hogy mindaz amit teszek, az kell és szükséges, hogy a világ előre menjen. Benned melyik kész-ség lakik? A tenni akaró vagy a lemondó?! A lelkesedő, vagy a lélekölő. Mire vagy kész és mire nem? Lassan érdemes tisztázni. Sok mindenre kész vagyok, és sok mindenre nem. Nem vagyok annyira biztos magamban, mint Pál, és valószínű, hogy Istenben sem bízom annyira, mint Ő. Még. De akarok. Formálódni, készen lenni, lelkesedni, előre menni a nekem kijelölt úton. Eljutni arra a pontra, ahol mindenre kész vagyok, és nem leszek készen semmitől és senkitől. Még sok imádság és tanulás kell, ahhoz, hogy ez a kész-ség bennem is kifejlődjön, de tudom, hogy megéri a fáradságot, a küzdést és a tanulást. Talán egyszer majd én is kimondhatom: „… meghalni is kész vagyok az Úr Jézus nevéért.”
