„Miután megszűnt a zavargás, magához hívatta Pál a tanítványokat, bátorította őket, és elköszönve tőlük elindult Makedóniába. Bejárta annak vidékeit, számos beszédben bátorította őket, majd elment Görögországba.” (1-2.)
Vannak filmek, amiket látni kell. Legalábbis nálam vannak ilyenek. Vagy a film egésze, vagy egy alakítás vagy a felvetett dilemma, esetleg a rendező ad okot arra, hogy megnézzünk egy filmet. Persze ilyenkor abba a hibába eshetünk – és én általában beleesek ebbe -, hogy lelkesen ajánlgatjuk a filmet másoknak is, akik korántsem azért néznek ilyet, hogy feltűnjön nekik, mondjuk egy tíz percig kimerevített sötét égbolt a legújabb skandináv krimiben. A családomban éppen ezért híresült el a mondás, látva egy-egy vállalhatatlan filmalkotást, hogy: kár volt a szalagért, amire felvették. Ha nem szalag, akkor digitális hordozó, de mindenképpen idő, pénz és energiapocséklás volt csinálni valamit, ami nem jó. Mert nálunk az a jó film, ami szebb, mint a valóság. Minek néznénk drámát és szörnyűséget, amikor ezzel az élet is tele van?! Minek néznénk az életet, amikor azt élni is lehet? Szóval én már csak olyan filmet tolok be a közösbe, ami lelkesít, ami bátorít, ami hozzáad és nem elvesz abból, amik vagyunk. Ez amúgy olyan evangéliumi hozzáállás a dolgokhoz. Pál apostol ugyanezt csinálja, városról városra járja a tanítványokat, a közösségeket, és mindenhol bátorítja a hívőket. Hiszen az a Lélek engedi, hogy beszéljen, ami a bátorságnak a Lelke. Amelyik a Pártfogó, amelyik erővel feltöltő, amelyik a szájunkba szavakat adó. A Lélektől vezérelt szavak bátorításra és lelkesítésre valók. Ha nem, akkor itt is igaz a mondás: Kár volt a szalagért….
