„Ikóniumban történt, hogy együtt mentek be a zsidók zsinagógájába, és úgy szóltak, hogy a zsidókból is, a görögökből is igen sokan lettek hívővé. De azok a zsidók, akik nem hittek, felingerelték és megharagították a pogányokat a testvérek ellen.” (1-2.)
Talán ismerős az irodalmi örökbecsű: tubíornattubí, avagy lenni vagy nem lenni… pedig a létezés önmagában nem kérdés, hiszen ha olvasod ezeket a sorokat, akkor létezel (ha nem olvasod, és valami mást csinálsz, vagy semmit sem csinálsz, de érzel, gondolkodsz, és nem utolsó sorban lélegzel, nyilván akkor is létezel). Azon már persze lehet és kell is vitatkozni, hogy a létezés lehet-e nem pusztán „lenni vagy nem lenni”, hanem a „hogyan lenni” örök és nagy kérdése. Ma a kérdés valahogy így hangzik: Hinni vagy nem hinni. Érdekes, hogy itt már nem számít a hogyan hinni kérdése, mert vagy hiszel, vagy nem, a többi már neveltetés, közösség és apró kis finomítások kérdése. Ami viszont nagyon fontos, hogy mind a kettő – hinni és nem hinni is – reakció. Isten tett és tesz valamit érted és értem, ezért a világért, erről szól minden a Bibliában, erről szól minden (I hope so) igehirdetés, bizonyságtétel, a Szerető Istenről, aki el és visszafogad. Ez a nagy akció, igaz itt nem a nyakig izmos Rambó, vagy a dögösen borostás Bruce Willis megy egy kiszabadítani a foglyokat, nem M249-el veszik fel a küzdelmet. Csöndesen, néha törékenyen, néha határozott kiáltással, az „íme az ember” indul neki, hogy megtegye mindazt, amire a válasz lehet az elfogadás vagyis a hit. És lehet válasz az elutasítás, vagyis a nem hit. Mindkettő döntés, mindkettő állásfoglalás, mindkettőben benne vagy te, és az, amit akarsz. Nem mondhatod: azért nem hiszek, mert még nem döntöttem. Pontosan döntöttél: nem hiszel. Hinni vagy nem hinni, ez itt a kérdés. Az viszont nem kérdés, hogy mindkettő reakció. Isten megtette, amit kellett. Te hogyan reagálsz erre?
