„Mikor a helytartó látta a történteket, hitt, elámulva az Úr tanításán.” (12.)
Nem tudom mit szoktak mondani rólad, és azt sem, hogy érdekel-e. Azt hiszem, akár bevalljuk, akár nem, azért igenis sokat számít, hogy mások mit gondolnak rólunk, és minek mondanak minket. Megkockáztatom: nagyon sokszor az vagy, aminek mások mondanak. Ha mi még sohasem találkoztunk, de valaki, akiben bízol, azt mondja rám, hogy „Na igen, ő egy kedvesrendesviccesmegbízható figura”, akkor talán bizalmat szavazol nekem. Ha ugyanennek a valakinek az a véleménye, hogy „Na nem, ő egy undokszemétunalmasmegbízhatatlan figura”, akkor bizonyára esélyt sem adsz. Sokat számít ebben a mai világban, hogy mit mondanak rólad, hogyan ítélnek meg, milyen hírek keringenek arról, amit tettél vagy mondtál. Közben olyan jó lenne eligazodni abban, hogy mi számítson és mi nem, melyiket vegyük komolyan, melyik formálhat minket, melyik vélemény lehet olyan tükör az életünkben, amibe ha belenézünk, akkor van esélyünk a változásra (már ha változnunk kell egyáltalán). A Biblia tükre ilyen tükör. Vélemények, leírások emberekről, nevek, jelzők, mint ebben a történetben is. János a segítőtárs, Paulusz az értelmes helytartó, Saul, akit Pálnak is hívnak, és ott a másik oldal is… az álpróféta és mágus, az ördögfajzat. Van ezekben a leírásokban valami félelmetes. Ha én belekerülhetnék a Könyvek-Könyvébe (ez nem az új Harry Potter, hanem a Biblia, ha elfelejtetted volna) vajon mit írnának a nevem mellé? Mi maradna fenn rólam, melyik tulajdonság, melyik pillanat az életemből? Szeretnék értelmes lenni, hogy a döntő pillanatban az a csodálatos szó is a nevem mellé kerüljön, ami lehet, hogy a Bibliába kerüléshez kevés (ne álmodozz róla, már lezárták J), a Mennybe kerüléshez azonban elég: Látta a csodát és hitt!
