„Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” (16.)
Nem fogok hosszas filmelemzésbe bocsátkozni, de ahogyan a címből is kitűnik, az ihletettség ma két oldalról jön: a Lélek és Scorsese együtt munkálkodnak bennem. Ez a remake hosszú volt, helyenként unalmas. Az eredetije 1971-ből (Chinmoku, rendezte Masahiro Shinoda) fél órát spórolt a jezsuita agonizáción, de természetesen szegényesebb képi világgal oldotta meg azt, amit amúgy a Misszió című film már teljesen bemutatott, s amihez nagy kérdés, hogy Scorsese némasága tudott-e bármit is hozzá tenni?! Mindezekkel együtt a film hatása alól nehéz volt kikerülni, legalábbis nekem, önmagával vívódó, az Isten némaságát nehezen viselő embernek. Mert van, amikor Isten hallgat, s ha megszólal is, akkor sem úgy beszél, mint tette azt korábban. Ezt elviselni, nekem, aki nem vagyok jezsuita, s nem kell a halállal szembe néznem a hitemért, sokkal egyszerűbb, mint a film főhőseinek, vagy mint Saulnak. Megérteni, hogy a szenvedés és üldöztetés, amit át kell éljek, az nem azért van mert én vagyok valamilyen, hanem azért, mert Isten az Aki! Van-e egyáltalán értelme a szenvedésnek akkor, amikor a hitünkért kell, hogy üldöztessünk? Egyáltalán lehet-e értelme bármiféle szenvedésnek? Nincs erre válaszom, s ebben Scorsese sem segít nekem. De legalább elgondolkodtat és irányt mutat abban, hogy egyedül attól kérjek eligazítást, aki rá tud mutatni a szenvedésem értelmére. Isten némasága és hallgatása után néha nagyon nehéz dolgokat mond és kér tőlünk. Néha szenvednünk kell. Az Ő nevéért…
