„Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (59.)
Hadd tanítsak neked egy esti imádságot. Mindenkinek van ilyen, legalábbis azoknak, akiket szüleik, vagy nagyszüleik imádkozni tanítottak. (Ha ilyen fiatal vagy, akkor is érdemes ezt az imát megtanulni.) Nekem is van, és tök jó érzés, hogy a gyermekeim is megtanulhatták. Minden este azzal zárul, hogy együtt mondjuk el. A fiam szerint azért, mert amikor alszunk, akkor nem tudunk magunkra vigyázni, ezért meg kell rá kérni a Jó Istent. (Lassan azért sejti, hogy ébren sem tudunk, és Ő kéretlen is mindig vigyáz ránk.) Kis ideig kacérkodtam az ötlettel, mert jó lenne, de most nem a mi imádságunkat szeretném neked megtanítani, hanem egy olyat, amit Jézus korában a kicsi gyerekek mondtak el esténként. „Hozzád menekülök, Uram, ne szégyenüljek meg soha! Ments meg engem irgalmasan! Fordítsd felém füledet, siess, ments meg engem! Légy erős kősziklám, erős váram, segíts rajtam! Mert te vagy az én sziklaváram; vezess, és terelgess engem nevedért! Szabadíts ki a hálóból, amelyet titkon vetettek nekem, mert te vagy az erősségem. Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, Uram, igaz Isten!” (Zsoltárok 31:1-6.) Szép ez az imádság. Jó így álomra hajtani az embernek a fejét. Azzal a biztonsággal, azzal az érzéssel, azzal a bizalommal, hogy Isten szeretetétől nem foszthat meg minket semmi. Azzal a nyugalommal, hogy bármi történhet, Ő nála biztonságban vagyunk és leszünk. Minden titkos csapda, nem várt esemény, nem tervezett élet probléma mellett vagy éppen ezekkel együtt. Kezedre bízom lelkemet! Jó éjszakát! Szép álmokat! Ezeket tudva már nyugodtan alhatunk. Akkor is, ha csak pár percet szundikálunk, akkor is, ha egy éjszakára hunyjuk le a szemünket, és akkor is, ha örökre.
