„Pilátus csodálkozott azon, hogy Jézus már meghalt, ezért hívatta a századost, és megkérdezte tőle, hogy meghalt-e már.” (44.)
Újra és újra fülembe cseng napjaink egyik nagy igehirdetőjének pár sora, ott lüktet fejemben, s mindig előjön, amikor a véges és a végtelen összecsap bennem.
„A véges nézi a végtelent, Találgatja, hogy mit jelent. De káoszból rend, Gyilkosból szent, Nem lesz, csak akkor Ha Ő Benned is megjelent”.
Én a véges nézem a Végtelent, s gondolkodom, hogy mit miért is alakított így, vagy ha nem tettlegesen formálta, akkor miért engedte, hogy a dolgok így alakuljanak. Néha olyan nehéz elhinni, hogy a Mi Istenünk a történelemnek is Ura. Néha olyan nehéz keze nyomát felfedezni abban, ami volt, vagy abban, ami van. A káoszban valamiféle rendező elvet látni, s mindezt igaz hittel elfogadni, nem csak nagy bamba fatalizmussal tapsolni minden evilági szörnyűségnek. Hinni, hogy úgy van jól, ahogy van. Amikor azonban, egy-egy apró részletben felsejlik kézvonása, amikor egy félmondatban ráismerünk, az visszaadja a hitet és a reményt a történelem Urában. Ma, én Pilátus csodálkozásában, s a kivégzést vezető századossal folytatott beszélgetésében látom a csodát. Pilátus csodálkozik azon, hogy Jézus Krisztus már meg is halt. Nem szenved hosszú napokig a kereszten, ahogyan mások. Meghalt. Döbbenetes. Gyorsan hívatja a századost, aki a kivégzést vezette, hogy igaz-e a hír. Miután kiderül, hogy igaz, odaajándékozza a testet a temetést vállaló arimátiai Józsefnek. Így lesz egy uralkodó és egy hivatalos katonai szakértő a tanúja annak, hogy Jézus valóban meghalt. Csodálatos a történelem Ura! Hiszen pár nappal később fröcsögve próbálják bizonygatni, hogy Jézus meg sem halt, s ha nem halt meg, akkor nem is támadhatott fel. Íme, az Isten bölcsessége. Engedi, hogy a világ a maga útján és módján legyen tanúja és bizonyítéka a csodának.
