„Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: „Elói, elói, lámá sabaktáni!” – ami ezt jelenti: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (34.)
Láttatok vagy hallottatok már magára hagyott kisgyermeket sírni szülei után? Van benne valami megrázó és félelmetes, mert akkor, a pici gyermek másképpen sír. Ha elesik és beüti a térdét, sír, ha kell torkaszakadtából üvölt, de van benne remény: sírok, mert azt akarom, hogy aki meg tud vigasztalni az meghallja és ide siessen. Amikor elveszik a kedvenc játékát visít, majd zokog, de ott van benne a remény: mindjárt meghallja az, aki igazságot tesz, hogy engem igazságtalanság ért, és lesz ne mulass! A magára hagyott és elvesztett gyermek sírása, az ember lelke mélyéig hatol, megráz, megdöbbent, mert hiányzik belőle a remény. Nincs mihez hasonlítani, ha hallod, örökre benned marad. Bennem – igaz nem hallottam – de bennem ragadt, valahol mélyen, egy gyermek teljesen reményvesztett sírása. Megrázott, megdöbbentett és amióta felfogtam, hogy volt ilyen, nem tudok tőle szabadulni. Ez a gyermek Jézus Krisztus volt, s fájdalmas, magára hagyott zokogása a mai napig bennem él. Krisztus a kereszten felzokog, mert egyedül van, mert elveszett, mert a halál teljes valóságával közelít felé. Krisztus zokogása, elveszett, reménytelen sírása mély nyomot bennem azért hagy, mert tudom, hogy Atyja, azért nincs vele, mert elindult minket megkeresni. Rájöttem, hogy megbocsáthatatlan dolog, ha egy apa miattam hagyja ott a gyermekét, s végül is, az a gyerek miattam sír. Aztán rájöttem arra is, nem én kell, hogy megbocsássak magamnak, de hálából neki élni, valahogy ezt az értem vállalt magányt jóvátenni, azzal, hogy társául szegődöm, már az én feladatom.
