„Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.” (31.)
Tudod, egyre többet rágódom rajtad, meg azon, ahogy napról-napra kínlódsz és szenvedsz. Ahogyan megpróbálsz magányos hősként megküzdeni mindazzal, ami vagy, ami voltál, vagy ami sohasem leszel. Múltba nézel, s szégyenkezel, azért ami volt, vagy amit hagytak megtörténni. Aztán eljutsz odáig, hogy a múltban nincsen megoldás, s megpróbálsz előre tekinteni. Ekkor elfog a félelem, a magánytól, vagy az ismeretlentől, vagy talán pont attól, hogy másokkal együtt kell ezen az úton járni. A felelősségtől, hogy együtt kell magaddal élni, el kell viselni önmagad minden gyengeségét, hordozni kell ennek az életnek a fájdalmát. Őszintén mondom, hogy nem értelek. Úgy teszel, mintha nem is tudnál arról a csodáról, ami Jézus Krisztus keresztjén történt. Az ember nem tudja magát megmenteni. Ahogy akkor fejcsóválva mondták a „jó farizeusok”, lám-lám, Jézus is csak ember, mert magát nem tudja megmenteni. Itt ér véget a nagy messiás kaland, a kínszenvedésben, a halálban, mekkora bukás és kudarc ez. A külső szemlélő csak ennyit lát benne, s fejcsóválva megy tovább. De te nem vagy külső szemlélő! Hiszen tudod nagyon jól, Isten valahogy így tervezte el ennek a világnak a Megváltását, hogy az ember ne tudja önmagát megmenteni. Sem te, sem én. Sem Krisztus. Hiszen a helyettes áldozatnak pontosan az a lényege, hogy bár lenne hatalma megmenteni önmagát, de mégsem teszi. Nem viszik el angyalok, nem menti meg az Isten, mert így kell másokat, így kell mindenkit megmentenie. Téged is. Ő már megmentett. Ezért nem kell erőlködnöd, hogy önmagad megmentsd. Inkább koncentrálj másokra, s engedd, hogy mások rád koncentráljanak. Ments másokat, míg mások téged mentenek. Tudva, hogy Krisztus másokat, téged is megmentett azáltal, hogy magát nem tudta megmenteni.
