„És akkor így szólt hozzájuk Jézus: Mindnyájan megbotránkoztok bennem, mert meg van írva: – Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok.” (27.)
Volt olyan generáció, akinek napi joga volt megbotránkozni, megütközni, esetleg felháborodni valamin. Bizonyára ismerősek a botránkozás kísérőhangjai: cöngetések, hümmögések, torokköszörülések, vagy akár a nem tetszést markánsan megfogalmazó beszólások. Persze ahány ember, annyiféle és fajta botránkozás. Nem mindenkinél ugyanaz a dolog veri le a biztosítékot, van, aki már egy extrémebb ruhán is képes „szemforgatni”, mások pedig nyugodtan csápolnak ilyen vagy olyan pride-okon. Talán ezért is nehéz elhinni, hogy van olyan helyzet, amikor mindenki megbotránkozik. Ahhoz valami nagyon nagyot kell szakítania annak az illetőnek, aki mindenkit megbotránkoztat. Van ebben is valami, ami túlmutat az emberen, s ismét Isten az, aki képes a legnagyobb csodára. Mert ahhoz, hogy mindenki megbotránkozzon nem elég az emberi, oda kell az emberek felett álló bölcsesség és akarat. Jézus Krisztus mindenkit megbotránkoztatott akkor, amikor látszólag feladva istenségét engedi, hogy elfogják, megverjék, leköpjék, aztán pedig kínhalálra adják. Nem önmagában a kínhalál a megbotránkoztató, hiszen az lehetne pusztán csak szánalmas, hanem az, hogy az embernek szembesülnie kell a saját elvárásaival. Mert nem ezt vártuk a Messiástól, mert ez a sztori nagyon sikergyanús volt, csodák, gyógyulások, sok-sok közösen énekelt „happy day”, és lám, mi is lesz belőle! Nem ezt vártuk, nem ezt reméltük, mekkora csalódás, mekkora arcra esés ez mindenkinek. Pedig, Isten megmondta előre, hogy mi is lesz ez az egész. Meg van írva minden! A pásztorról, meg a nyájról, a farkasokról, végidőkről, bevándorlókról, pénzmániásokról vagy éppen tanítványokról. Csak komolyan kellene venni az elvárásainkon túl mindazt, amit az Isten jó előre megmondott. Boldog ember az, aki annyira ismeri az Isten szavát, hogy már nem tud megbotránkozni benne!
