„Jézus odahívta tanítványait, és ezt mondta nekik: „Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe, mert mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát.” (43-44.)
Az a baj ezzel a fogyasztói társadalommal, hogy elfelejtett adni, vagy – helyesebben szólva – elfelejtette, hogyan is kell adni. Mivel a rendszer életben tartásához venni kell, költeni kell, ha nincs miből, akkor a mínuszból, de venni, így az embernek nincs már ereje arra, hogy végig gondolja, mit jelent adni. Ha adunk, akkor is úgy tesszük ezt, hogy nehogy véletlenül mi magunk kevesebbek legyünk. Adunk, de a feleslegből. Adunk, de valami olyat, ami nem nagyon fog hiányozni, mert elfelejtettük azt az érzést, hogy mit is jelent igazán adni. Mindent ez határoz meg, és mivel nem adunk értékeset, hanem csak feleslegeset, ezért olyan silány néha az életünk. A barátod, a párod vagy a gyermeked időt kér, te adsz a feleslegből, nem szánsz rá igazi időt, mert azt mondod nincs. Mekkora önbecsapás: ebből lesznek a beteg helyzetek és kapcsolatok. Ha igazán időt adsz, akkor valamiről le kell mondanod, ez teszi a másikat értékessé, akinek minőségi időt adtál. Az az idő máshonnan hiányozni fog, de adni így kell: nem a feleslegből, mert attól a másik is felesleges lesz. Valaki a szeretetedet kéri, de annyira szereted magad, hogy csak a feleslegből adsz egy-két kis érzésfoszlányt, aztán csodálkozol, hogy a legszentebb szeretetkapcsolatok is tönkremennek. Még jó, hogy Istennek nem vagy felesleges, hiszen a lehető legdrágábbat adta érted, azt a valakit, aki a legfontosabb volt számára. Éppen ezért, te sem adhatsz neki mást, csak a legdrágábbat, akit mindennél jobban szeretsz, aki a lehető legfontosabb neked, s akit ha odaadsz, akkor hiányát mindig érezni fogod. Ez a valaki nem más, mint te magad. Isten mindent akar. Mindent, ami te vagy. Ne szégyelld hát odaadni magad, mert így szabadulhatsz meg a feleslegesség mindent elborító korszellemétől…
