„Azután így tanította őket: Nincs-e megírva: „Az én házam imádság háza lesz minden nép számára”? Ti pedig rablók barlangjává tettétek.” (17.)
Nem vagyok én senki, hogy állást foglaljak menekülőkről, meg nem menekülőkről, menőkről meg maradókról, a befogadás vagy éppen az elutasítás különböző lehetőségeiről. Nem tudom, hogy használ-e a kerítés, esetleg a „duplakerítés” helyesebben, nem tudom, hogy kinek használ, mint ahogyan azt sem tudom, hogy honnan és hova tartanak a határainknál várakozó emberek. Nem tudom, hogy miért nem nyilatkozunk mi keresztyének erről az egészről időben, mint ahogyan azt sem tudom, hogy amikor meg nyilatkozunk, hogyan mondhatunk annyi gagyi és béna dolgot, mint tettük/tették ezt olyan sokan, tisztelet a kivételnek. Egy dolgot tudok csak… Jézus Krisztus ebben is utat mutat. Most nem az a kérdés, hogyan bánik a választott népen kívüliekkel, vagy, hogy pont egy irgalmas szamaritánus lesz az én felebarátom, szavai szerint, hanem az, ahogyan megtisztítja a templomot. Jézus éppen kizár, kihajít, eltávolít, az oda nem illő dolgokat áthelyezi az őket megillető helyre. Az imádság házában nincsen helye mindannak, ami a rablók barlangjában természetes. Na és persze fordítva… Miközben Jézus kitessékeli a rablókat, kihajigálja az árut, a jó öreg Ézsaiást idézi, aki már nagyon-nagyon régen megmondta, hogy mi is van a népekkel, meg az összetartozással. Mert nem az a kérdés, hogy honnan jön és hová megy, hanem, hogy elfogadja-e azt, amit az élő Isten mond, akar és kér tőlünk emberektől. „Az idegenek, ha csatlakoznak, az Úrhoz… elviszem szent hegyemre.” Mindegy, hogy szőke és Berlinben született, vagy fekete és valahol Afrikában, a kérdés az, hogy elfogadja-e az Istent Élő Urának? Ha igen, akkor helye van egy keresztyén közösségben, legyen az egy gyülekezet, egy város, vagy akár egy ország. Ha nincs köze az Istenhez, akkor pedig marad a rablók barlangja… nekik is… meg nekünk is…
