„Ezt is mondta nekik: „Vigyázzatok, hogy mit hallotok!” (24.)
Sohasem gondoltam volna, hogy arra is vigyáznom kell, hogy mit hallok meg! Az, hogy mit mondok, az teljesen természetes módon az én felelősségem, hiszen tudatosan formálunk szavakat, nem lehet „véletlenül” beszélni. Az, hogy mit teszek, az is többnyire az én felelősségem, na de hát a hallás, az nem ilyen, nem irányított, automatikus, vagy hallok, vagy nem?! Vagy nem? Kezdek elbizonytalanodni, mert nem nagyon értem, hogyan is kontrollálhatnám a hallásomat, sőt, azt érzem, ez már tényleg kiszúrás, ha már ebbe is bele akar az Isten Fia szólni. Én mindent meghallok, amit mondanak. Mire vigyázzak akkor? Aztán, amikor kidühöngtem magam, újra gondoltam ezt az egészet: „Vigyázzatok, hogy mit hallotok!” Száguldok a szakadék felé, egyszer csak valaki felkiált: Vigyázz, szakadék! Meghallom, és megállok. Ha nem állok meg, akkor menthetetlenül végem van. „Vigyázzatok, hogy mit hallotok!” Csak nem azt akarja mondani, hogy ha már egyszer hallottunk valamit, akkor nem tehetünk úgy, mintha nem hallottuk volna?! Vagyis akkor itt nem arról van szó, hogy vigyázzunk arra, ami bemegy a fülünkön keresztül, hanem, hogy vigyázzunk arra, mi lesz a beérkező információkkal! Vigyázzatok, hogy mit hallotok! Mert ha egyszer hallottátok, akkor jobb lesz megérteni, megjegyezni, feldolgozni, megélni, tettekre váltani, mert akkor, amikor az Istennel találkozunk, nem mondhatjuk majd mentségként: „Uram, nem hallottam!”. Hallani és meghallani furcsa különbsége ez, ami a keresztyén ember és a keresztyén élet sajátos terheként nehezedik a vállunkra, vagy itt éppen a fülünkre. „Vigyázzatok, hogy mit hallotok!” Mert nem elég hallani, nem elég meghallani, hanem meg is kell érteni, és aszerint kell élni az életet. Isten elmondta, azért, hogy halljuk, meghalljuk és megértsük. A többi csak rajtunk múlik!
