„Mert nem tudta, mit mondjon, ugyanis annyira megrettentek.” (6.)
A családi szóhasználatba már elég régen bekerült az „apafiaparti” kifejezés, amit mi a család férfi tagjai, vagyis én és a fiam ugyanúgy értünk: enni, inni és pihenni. Akkor tartunk „apafiapartit”, amikor a család nőtagjai házon kívül tartózkodnak, ekkor kerül elő a popcorn, egy-egy jó könyv, esetleg a sakktábla, és persze az elmaradhatatlan apáknak és fiaknak közösen szórakozást nyújtó filmek. Közös kedvenc a Bud Spencer és Terence Hill főszereplésével készült „Kincs, ami nincs”, annak is egy jelenete szokott nagy és közös ovációt kiváltani belőlünk, amikor mindketten dőlünk a nevetéstől. A két főhős egy kiszuperált tankkal ráront a még mindig egyszemélyes háborút játszó Kamasuka nevű szamurájra, aki egy hatalmas karddal ugrik elő, hogy lekaszabolja őket. A Terence Hill játszotta Alan felkap egy puskát védekezésül, de a szamuráj azt is szétkaszabolja, majd „banzai” felkiáltással újra nekiront, ekkor a félelemtől eléggé berezelt főhős meglepő lépésre szánja el magát, és a szamuráj „banzai” kiáltására ő is egy „banzai” kiáltással felel. Ez annyira meglepi a feldühödött Kamasukát, hogy újra kiállt, aztán így egymással üvöltözve el vannak egy darabig, míg Bud Spencer le nem pofozza a szamurájt. Ez a jelenet nagyon tetszik a fiamnak, talán azért, mert egy szorult helyzetből, egy ijesztő szituból az ember kikerülhet azzal is, ha totál bolondságot mond. Általános emberi reakció, a váratlan helyzetekre, a veszélyre tudunk így is reagálni. Mondunk valamit, mert zavarunkban vagy félelmünkben nem tudjuk, mit mondjunk. Így kezdődnek el veszekedések, így hangzanak el néha szörnyű és bántó mondatok, mert nem tudjuk, mit mondjunk, de akkor is mondunk valamit. Minden egyes így kiejtett szó csakugyan egy „banzai”, egy harci kiáltás, ami vagy önmagunk, vagy a másik ember, vagy éppen az Isten ellen irányul. Sajnos tudomásul kell vennünk, hogy amelyik szó nem épít, az rombol. Nincsenek semleges szavak.
