„Jézus pedig elindult tanítványaival együtt a Cézárea Filippi mellett levő falvakba. Útközben megkérdezte tanítványaitól: Kinek mondanak engem az emberek?” (27.)
Jézus ártatlan kérdezősködése mögött nagyon is jól eltervezett tanítás és szemléltetés áll. Persze, hogy tudja mindazt, amit az emberek róla itt-ott mondanak, összehordanak. Ő ne tudná, aki belelát a farizeus jól elrejtett gondolataiba, s látja, mit mormog magában paráznaságról, meg bűnről meg Messiásról? Jézus Krisztus nagyon jól tudja, hogy kinek és minek tartják őt az emberek. Az igazi kérdés nem ez, hanem, hogy a tanítványok látása mennyire azonosul a világgal? Látnak-e többet, mint az átlagember, látják-e, hogy ki is Ő valójában?! Megvan-e az az egészséges véleménykülönbség az emberek és az emberek közül kihívott tanítványok között, ami az elhívás és a követés sajátja?! Mert a tanítvány többet lát, mélyebben tapasztal, s ezáltal mást kell mondania Krisztusról, mint a világnak. Jézus Krisztus ma is kérdez. Az övéit kérdezi, a tanítványokat kérdezi, az Egyházat kérdezi. Kinek mondanak engem az emberek? Kinek mondanak engem az emberek ilyen vagy olyan szükségben lévő csoportosulásai? Vasárnap boltot bezáró Jézusnak? „Kötelezőhittantartó” Jézusnak? Szociális intézményeket nyakra főre átvevő Jézusnak? EU-sat pályázó Jézusnak? Kinek mondanak engem az emberek? A tanítványok erre kell, hogy a séta közbeni csacsogásban, szintre észrevétlen, szinte zsigerből rávágják: Nem Uram, mi tudjuk, hogy te nem ez vagy, hanem te vagy a Krisztus! Persze, ha ezt nem tudják rávágni egyből és egyértelműen, akkor nem marad más, mint az emberek által gyártott kategóriákat megfogni, felnagyítani, s azt gondolni, jobb is, ha nem marad semmilyen véleménykülönbség tanítvány és világ között…
